Közép-magyarországi képzőművészek Nyári Tárlata 1973.

Részlet: A magyar festészet történetében a kritikai realizmus egyik alkotóműhelyeként szerepelt a szolnoki, bajai, kecskeméti művésztelep. A 19. századvégi kibontakozása az agrárszocialista és a születendő ipari forradalmi proletariátus mozgalmaival volt kortársi vállalkozás a szellemi pálya síkján. Hagyományai nemesek, ha a tartalom egyénenkénti értéke nem is kifogás nélküli és maradandó minden esetben. De ezek a hagyományok nagyon sokrétűek, úgy stiláris, mint a művészi elkötelezettség szempontjából. Elemző történelmi értékelések váratnak még magukra, melyek az úgynevezett alföldi magyar festészet 19. században kialakult és a 20. századra is áthúzódó stílus és fogalomkörét differenciálják. A hagyományra való hivatkozások így hát csak óvatos mértéktartással engedhetők meg. Ami biztos - az alkotói cél és a közlés kapcsolódása a mindig aktuális jelenhez, mint művészi program, ma sem elvitatható törekvése az említett művésztelepeken élő és a megyei kiállításokon résztvevő művészeknek. De "szolnoki, vagy bajai, kecskeméti művészetről" nem beszélhetünk. Ez a meghatározás mint regisztráló művészettörténeti kategória látszatra ugyan segíti a nézőt a sokféle képzőművészeti formarend között az eligazodásban. De csak látszólag. Mert egyének művészi magatartását, szubjektumának sajátos megfogalmazását kell megértenünk előbb ahhoz, hogy világuk közös kultúránkba épülhessen. Nem az osztályozás, hanem a mű tartalmának vizuális élménymegragadása vezethet el az egyes alkotók céljainak velük egyenrangú átéléséig. Ez maga a mű élvezése.

Mutass kevesebbet