Krisztus levétele a keresztről

A vers látomás. Összefoglaló indulat látomássá térképeződve. Látomássá szőtt világ életből és halálból. Ezért csak a látomás törvényei szerint érzékelhető és magyarázható. S a látomás törvényeit csak a roppant bonyolult szerkezetű és magányú ihlet egy-egy kitakaródzás-pillanatában láthatja, aki látni meri, amikor az ihlet fölszakad, mint az eleven hús, kinyílik, mint a reggeli tulipán-kehely, s vérzeni kezd, s az ihlet-belsőben meglátszik egy foszló pillanatra a titok óraszerkezete, a teremtés-atommáglya működése, az önmaga lángtömegében gomolygó napcsillag hő-ereje roppant mennyiség. Ez az éposz: látomás. Látomás a megtörtént időről. Nem esemény-történet, nem politika, nem ítélet, nem döntés. Egy ország történelem-keretére feszített látomás-vászon, mint festett kép lényekkel-örvénylő és vasakkal-kavargó apokaliptikus jelenése. Tájkép csata közben. Nem olyan amorf vérlövellések és vérág-kötegek, vér-villámok csomós és robbanó gomolyaga, az elven rubint polip-hemzsegés, a bíbor alaktalan kaszabolás-téboly, mint Georges Mathieau japán csatája, s nem is olyan szelíd lila-derengés, ezüst-homály merev és ünnepélyes lándzsa-hömpölyeg és lassú ló-tolongás, mint Paolo Uccello kékszilva-viaszhamvú csataképei, ahol csak a vasazott fejű ló lángszilánk pupilla-villanásában látni a rettenetet, mert fénytelen, mint egy korom-gömb az ember-szemgolyó. De minden együtt: vér és halál és csönd és élet és ünnep. Remény és reménytelenség, mámor-asztal és köd-virág, gyász és föltámadás-igéret, virágzó lehetetlen. Tájkép csata közben, mondom, csakhogy ez a csata-táj a költő merengéstudatában és tudat-gyötrelméből festődik a mulandóság szemhéjára, s mint harmatos őszi pókhálók egyre mélyebb emeletei, ahogy átszikrázik és átvonalazódik egymáson az egyre lentibb hálórácsok vonalkocka-rengetege: a képben a képek szerkezet-idomai látszanak és egymáson átlátszanak: gyerekkor, idő-emlék, szerelem, szégyen, betegség, a téboly és a magyarázat képrengetege csillan hálósan a csatában, halandóság, történelem-vonatkozás, nép-árvaság pontgyűjteménye tükör-sokszorozódás, emberiség-fossziliák. Belső tájkép is ezért. 1956 boldog, szenvedélyes, gyötrelmes és halálos ősze lett látomássá époszomban. És hogy miért hoztam le a Testet a keresztről? Mert Istenként eleven embertesttel keresztfára szögezve meghalni az elveszettség legnehezebb magánsúlya ember-halál. Mintha egy neutron-csillag lenne a szívbe fúródva, a kamrák, pitvarok közé süllyedve. De lehozni a halál-keresztről az embertest-istenhalottat: mintha a világegyetem összanyag-súlya mindenség-tetemet kellene a föltámadás felé vinnie a halandó és törékeny, szúnyog-szerkezet lényű embernek. Aki azért nem roskad össze Isten-súlya alatt a világnak, mert tudatával emberiség-rész a világból.

Mutass kevesebbet