Különtudósító háborúról és békéről

Láttam békét és láttam háborút, küzdelmet és egyezkedést, láttam nyomorúságot és láttam nagyszerűséget, éhező gyermeket és szívbéli segítséget. Voltam a katonai puccs előtti Szudánban, ahol Hasszán al-Turábi mosolyogva fejtegette, hogy milyen kínos érzés is a kézlevágásra ítélt emberen az ítélet végrehajtását megszemlélni; nézelődtem megilletődötten az etióp leprakórházban; vendégeskedtem garimpeiróknál, azaz aranyásóknál Brazíliában, egy isten háta mögötti településen, valahol a bolíviai határnál; kerültem tűzharcba a Gáza és Izrael közötti senki földjén. És hát voltam gyáva is, persze: a háborúkban. Ruandában és Zaireban, Algériában és a palesztin intifáda idején. Féltem és reszkettem a palesztin-izraeli tűzharcba szorulva, és sírógörcsöt kaptam, amikor kiszabadultam a zaire-i Kabila gerilláinak fogságából. Nem is nagyon röstellem: nem a férfiként viselkedő haditudósítónők közül való vagyok. Én szinte mindenütt abszolút nőként (sőt: nőciként) reagáltam a nehézségekre és a veszélyekre. Ám azért a kongói dzsungelben araszolva is magam előtt láttam Szenczi Molnár Albertet, s amikor a római harangok zúgását hallgattam, ott volt mellettem Apáczai Csere János. De a leggyakrabban Széchenyi István jött velem szemben.

Mutass kevesebbet