La Fontaine meséi

Ajánlás a magyar La Fontaine-hez Díszes vagy szerény kötésű régi könyvek metszeteiről néznek késő korok olvasóira a költővel együtt Aesopus, Phaedrus, a középkor meg a reneszánsz meseírói, a XVII. századi kortársak, együttesen jelenítve meg a Napkirály klasszikus századát, az állatbőrbe bújt emberek örök-új érzelmeit, szenvedélyeit és szenvedéseit. Iskolás és mesekönyvek erkölcsi tanulságú példázataiból ismerik meg a világon mindenütt gyermekek-felnőttek az emberi tulajdonságokat, az elegáns, érzékletes, virtuóz stílusba öltöztetett történeteket. Jean de La Fontaine (1621-1695) alakja korokon és országhatárokon át a meseműfaj szobrává merevül, ám a figyelmes és főleg a maga korának problémáival küszködő olvasó kiérzi a sorok közül a francia XVII. század kegyetlen ellentétektől szaggatott, vad, erőszakos világát, a fényűző kastélyok, a parkok szabályosra nyírt fái és bokrai, a szimmetrikus színpadképek meg a természet allegórikus díszletei közt pusztító kegyetlenséget, szenvedést - rablást, képmutatást, gátlástalan gazdagodás és halált. A bölcs mosolyú, látszólag megbocsátó költő kíméletlenül pesszimista képet fest a társadalomról és az emberekről. Sokan észrevették, hogy az állatmesék mondanivalója és tanulsága végső soron azonos a társadalmi, erkölcsi visszásságokat bíráló Verses novellákéval, melyek többek közt Boccaccióból merítenek. A sors kegyetlen, a gyengék áldozatul esnek az erőseknek, az erőszakosoknak: La Fontaine kevés állatfigurájáról mondható el, hogy boldogan és idillikusan éli le az életét, ahogy illenék. A költő alkotói szintézisének fontos eleme a jövő, a fejlődés iránya, nevezzük nevén: a (később) Régi rendnek nevezett abszolút, felvilágosult monarchiát eltörlő polgári berendezkedés, mely a modern Franciaországot teremtette meg. Erre a tanulságra éreznek rá az olvasók mindenütt, ahol a társadalom a viharos átalakulások korát éli.

Mutass kevesebbet