Láthatatlan ember

Előszó, amely utószónak is olvasható Kérdezzétek Konstantinápolyban: ki ismeri Zétát? Mindenki azt mondja: - Én is. És némelyek hozztáeszik: - Könyvtárosa ő a császárnak, és barátja a jeles Priszkosznak. Bölcs és becsületes ember. A szíve arany. Hát én volnék az a Zéta. S bizony mondom: nem ismer engem senki. Igaz, hogy könyvtárosa vagyok a császárnak, és hogy Priszkosz szeret engem, de bölcs ember nem vagyok. A becsületem se folt nélkül való. És hát emberszeretetről szólhat-e az olyan, aki ölt? Öltem. Embert öltem, nem is egyet: százat. Loptam is, csaltam is. Mindezt megírtam ebben a könyvemben, mintha gyónnék. A bölcsességemet is megítélhetitek ebből, vagyis a bolondságomat, amelynél nagyobbat ember még nem követett el ezen a világon. Azután mondják majd meg ők is, hogy ismertek-e engem? Dehogy ismertek! Az állatok ismerik egymást, az ember nem. Még Dsidsia sem ismer engem, pedig feleségem és őrző angyalom, s nyitva előtte fiókom és szívem egyaránt. De azért nem ismer. Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan. Egy leány tanított erre engem.

Mutass kevesebbet