Lélegzetvétel nélkül

Az ​életmű sorozat első kötete Mándy Iván novelláinak egy részét, az első három novellás kötetének anyagát (Vendégek a Palackban, 1949, Idegen szobák, 1957, Az ördög konyhája, 1965) gyűjti egybe. Azokat az írásait, amelyekben lenyűgöző művészi erővel, megejtő líraisággal és talán a legkorábban körvonalazta írói világát, azt a jellegzetes külvárosi tájat, csetlő-botló hőseivel, kallódó kisembereivel. Csavargók és léhűtők, árusok és bódésok, felhajtók és rongyrázók, potyapofák és futballdrukkerek, mozirajongók, öregek és fiatalok, öntudatlanul szenvedő és tehetetlenül vergődő, esendő, ám nemegyszer a kegyetlenkedéstől sem visszariadó alakok elevenednek meg és kavarognak ezekben a háború zűrzavarában, a koalíciós években vagy az ötvenes évek első felében játszódó művekben. Az íróról és e korszakának novelláiról szólva Rónay György így összegezte benyomásait Az ördög konyhája megjelenésekor: „ Világát már jól ismerjük: társadalom peremén kallódó emberek, az élet hajótöröttjei, akik nemcsak a létükért való küzdelemre látszanak alkalmatlanoknak, hanem arra is, hogy egyáltalán fölépítsék valahogyan az életüket, csináljanak valamit magukból. (…) Kétségkívül nagyon éles szeme van, s amit lát, azt könyörtelen élességgel rögzíti. De az észlelésen és a rögzítésen túl – lehetetlen meg nem érezni – van benne valami mély, leplezett, sokszor iróniával takart részvét, homályosan tapogatódzó érdeklődés ezek iránt a többnyire vakvágányon futó sorsok iránt. Ezek nem pusztán kuriózumok Mándy Iván számára, nem afféle érdekességek, csodabogarak, melyeket gombostűjére szúr, elevenen fölnyársal, s aztán nézi, hogyan kapálódznak és vergődnek. (…) Világa kétségkívül határolt, de ezt a határolt világát nagyon alaposan ismeri, és ábrázolására, »lényegének« föltárására sikerült adekvát stílust teremtenie – mondhatnám stílusában olyan műszert teremtett, amely elsőrendűen alkalmas a lét e homályos tudatvilágú rétegének föltárására. A lényeges társadalmi problémák iránt, úgy látszik, valóban nem túlságosan érdeklődik, de azt a keveset, amire figyelmét ráirányítja, különleges éleslátással tudja nézni, ráadásul olykor igen kemény, bár mindig pusztán csak az ábrázolásban megnyilatkozó – és sosem moralizáló – kritikával. ”

Mutass kevesebbet