Levelek II.

Az idejekorán, serényen színre vitt és aggályosan, takart háttérből megszerkesztett írói életpályák korában eleinte talán meghökkenőnek tűnik, hogy Rainer Maria Rilke életgyakorlatából az írói-színészi szerepformálásnak és nyilvánosság-igénynek ez a mozdulata tökéletesen hiányzik. Ez az élet a tudatosan gyarapított magány, az egyre gazdagodó, de távolból irányított emberi kapcsolatszervezés jegyében formálódik: Rilke az életmű hiteles gesztustárának elmélyítését tekinti legfontosabb feladatának. Werksüchtig: ezzel a szabatos kifejezéssel jellemzi őt Katharina Kippenberg, s csakugyan, alig találunk még az irodalomtörténetben olyan alkotót, akit a "mű iránti megittasultság" Rilkénél következetesebb írói attitűd kialakítására ösztönzött volna. Amint műveiben a dolgokhoz fordul tapasztalatért, úgy magánéletére is jellemző, hogy kapcsolat-formálása főleg nem két ember közvetlen tapasztalatcseréjét iparkodik meggyorsítani, hanem azt a magasabbrendű, mélyebb alapzatra épített gondolati környezetet ágyazza meg, amelynek keretében aztán az egyes levelek igen mélyre vájhatják gyökereiket, zömükben egy általánosabb érvényű megfogalmazás elemi igényével. Korunkban, amikor az emberi érdeklődés egyre éhesebb markolással fordul a konkrétum, a nyers "tények", a megrészegítő apróságok, a hitelességgel kecsegtető, s mégis nem, egyszer üres dokumentaritás felé, erre is szükségünk lehet: Rilke gondolkodása éppen egy ellentétes irány, magasságot és mélységet értő függőleges körül rendeződik, s egy olyan (tételesen vallásos igyekezettől mentes) emberi teljesség esélyét teszi láthatóvá, melyet ma is - mindig és minden körülmények között - birtokba vehet az, aki megőrizte benső szabadságát. Szűkebbre fogva a szót, érvényes ez az irodalomra is: csak az jut messzire, akinek útja belülről indul. Az írásbeliségben nincsen karrier, csak fölemelkedés. Kiadásunk második kötete az 1907 októberében keletkezett ún. Cézanne-levelektől az 1912-es esztendő első heteiben papírra vetett első két Elégia időszakáig terjed. A Függelék-ben közöljük a két Elégia (minden művészi szövegformálási igényt nélkülöző) "nyersfordítását", valamint - magyarul első ízben - az egyik legfontosabb Elégia-töredék prózafordítását. Sosem árt ugyanis keresnünk, lelkesedés és részrehajlás nélkül, a közmegegyezést abban a tekintetben, vajon mi rejtőzhet a Rilke-szövegek könnyen fenyegetővé váló labirintusában.

Mutass kevesebbet