Levelek Pontusba

Mindannyian a kényszerűség gyermekei vagyunk, nem várhatjuk, hogy a korszak, amelybe beleszülettünk, megindokolja létezésünket. Hideg tekintetű, közönyös apaként viselkedik velünk, nem vigyáz ránk, nem óv meg önmagunktól, ám az adott pillanatban nem is kegyelmez nekünk. Ez az utóbbi az, amire életünk folyamán leginkább számíthatunk. Sorsunkra kérdező kétségbeesett faggatózásainkra vagy nem válaszol, vagy pedig néhány érvénytelen, semmitmondó közhellyel elhárítja magától a felelősséget. Magunk vagyunk. Ha úgy tetszik, indokolatlan száműzetésben. Száműzetésünk helye a ránk kiszabott időtartomány. Az idő az a bilincs, ami nem enged bennünket elmozdulni a kényszerűségből, korszak-apánktól. Hogy Londonban, Budapesten vagy a Pontusban, a Fekete-tenger partján, az már édesmindegy. A költészet azonban kifoghat ezen a kényszerűségidőn, korszakba-száműzetésen. Ha - miként az istenek hírnöke, Hermész -, fölcsatolja ambrosziás, aranyos saruját, évszázadokat, évezredeket képes semmibe venni. Vagy ahogyan Ovidius barátom írta a minap: „Lelkemet így csalom és az időt, s így óvom az elmúlt és a jövendő rossz rémeitől magamat."

Mutass kevesebbet