Ma éjjel ne aludj

Négy éves lehettem, amikor egyszer lekvárt torkoskodtam. A haszontalanságot édesanyám csak másnap vagy harmadnap fedezte fel. Persze, megszidtak, sarokba állítottak - én pedig, amíg elkeseredve, falnak fordulva töltöttem le a büntetést, azon töprengtem, hogy miért esett velem ez a szörnyű igazságtalanság? Hiszen most már én sem értek egyet a tegnapi bűnnel, egészen más ember lettem (különben most nem is vagyok éppen éhes, nem is volt jó az a lekvár...) - vajon meddig kell az embernek régi bűneiért, elfelejtett tetteiért vállalni a felelősséget? Mindenki ismeri ezt az érzést. Az iskolásgyerek délutáni csavargását vagy focizását, a "holnap úgysem hívnak ki felelni"-t, az el nem végzett leckét. Mindenkinek a lelkét terheli el nem intézett akta, el nem küldött levél, meg nem hallgatott kérés, elmulasztott jótett vagy éppenséggel könnyelmű ígéret, meggondolatlan cselekedet, valami, ami jogtalan és helytelen, ha nincs is rá paragrafus. Valami felelőtlenség, amiért nem következett felelősségrevonás... "Hol van az az ember, aki aláírta Túsz Csongor egyetemi felvételét?" - kérdi a Ma éjjel ne aludj egyik hőse. - "Hol van? Talán egy cipőfelsőrész-készítő kátéesz elnöke vagy külkereskedelmi képviselőnk Brazíliában..." Tettek, tettesek, következmények és elmaradt számonkérések - könnyelműen aláírt akta, ami végzetes lavinát indít meg. A legnehezebb felelősség: önmagunkkal szembenézni. Vállalni mindent, amit valaha elkövettünk. Gyötrődni azért, ami rossz volt, és visszaidézni kamaszkorunkat, amikor tizenhárom évesen arról álmodtunk, hogy egyszer fehér hajóról partra szállunk, pálmafák, tiszta hegycsúcsok fölött, tiszta, ragyogó ég alatt... Ezekből az érzésekből írtam mind a két kisregényt - a Ma éjjel ne aludj és a Partra szállt egy tengerész napjainkban játszódó történetét.

Mutass kevesebbet