Madarak Budapesten

Autók rohannak, buszok, villamosok dübörögnek az utcákon, a járdákon pedig szakadatlanul hömpölyög az emberáradat. Budapestnek több mint kétmillió lakosa van, de a környékről bejárókkal ez a szám napközben még ennél is jóval magasabb. De közülük vajon hányan veszik észre, hogy szép fővárosunknak rajtuk kívül más, tollas lakói is vannak? Madarak, amelyek elhagyták tulajdonképpeni élőhelyeiket, az erdőt, a bokrosokat vagy a sziklás hegyoldalt, és a városba, hozzánk költöztek. Nemcsak a zöldövezeti részek kertjeibe, hanem a fákat és bokrokat alig kínáló betondzsungelbe is. Kora hajnalban, amikor még éppen csak dereng a keleti égbolt, a kémény sarkán vagy valamelyik magas épület tévéantennáján megszólal a kis házi rozsdafarkú kormos tollú hímje, nyomban rá flótázni kezdenek a fekete rigók, ujjongva énekelnek a tengelicek és zöldikék, a Gellért-hegy oldalában csattognak az erdei pintyek, és a magas belvárosi háztetők egyikéről károgva köszönti az új napot a dolmányos varjú. Könyvemben budapesti madarakról írok, akiket immár bízvást tősgyökeres városlakóknak tekinthetünk. Élményeket villantok fel rigókról, cinegékről, verebekről azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy az olvasó ezután talán maga is felfigyel rájuk, észreveszi őket. Szeretném, ha hozzám hasonlóan másokat is elbűvölne a fekete rigók tavaszi flótázó koncertje, a sivítva nyilalló sarlósfecskék fantasztikus légi manővereinek látványa, és nem haragudnának akkor sem, ha egy nyári hajnalon a szemközti ház tetején hosszú farkát billegető szarka hangos csörgésére ébrednek. A természetes élőhelyek egyre fogynak, szerepüket számos madárfaj esetében egyre inkább a települések, az urbanizált környezet veszi át. A madarak tarka és daloló színfoltot jelentenek a tereken, utcákon, parkokban és kertekben, a már-már elfelejtett természetet lopják be elvárosiasodott, sok szempontból sablonossá vált életünkbe. Örüljünk nekik, és fogadjuk szeretettel őket.

Mutass kevesebbet