Madarak tolláról

Az ​első könyvünk legtöbbször elkallódik és el is felejtjük. Annyi emlékünk marad róla, hogy meséskönyv volt, színes képekkel, mondókákkal. Én is így jártam az első könyvemmel. Emlékszem néhány könyvre, pár tankönyvre, de az első könyvemről semmi emlékem nem maradt. A legérdekesebb meséket nagyapámtól hallottam. Nem könyvből mesélt, és egyetlen történetét sem kezdte úgy, hogy hol volt, hol nem volt. Valamennyit az élet szülte, ő megőrizte az emlékezetében, és amint alkalom kínálkozott, tovább adta nekem, nekünk. Nagyapám halk szavú pásztor volt, és szép számú nyájat terelgetett a Maros környéki réteken. Jól emlékszem, amikor első alkalommal mellette tölthettem egy egész napot, délután már unatkoztam. Túl nagy volt a rét, és annál is nagyobb a csönd. Amikor nagyapám megérezte, hogy nem találom a helyem, mesélni kezdett. Beszélt a nyájat kolomppal vezérlő és egyben tartó vezérürüről, a legerősebb kosról. Elmondta, mit köszönhet a pásztor a nyájat terelgető pulinak. Csak int a szemével, és már keríti is a nyájat. Arról is mesélt, hogy az elmúlt évek során hány és hány bárány világra jöttekor bábáskodhatott. Nem is hittem volna, hogy az anyajuh a téli ellésnél egyfolytában dédelgeti a bárány kicsiny testét, hogy életet leheljen bele. Arra is büszke volt, hogy amerre ő terelgette a nyájat, furulyaszótól volt hangos a határ, és viccesen tette hozzá: már azt sem tudja, hogy ő utánozta-e a madarak hangját, vagy a madarak a furulyáét. Úgy beszélt a pusztáról, mintha az egész síkság az övé volna. Mintha az ő keze által vált volna olyan széppé, amilyennek látta és láttatta. Mint amilyennek mutatta nekünk.

Mutass kevesebbet