Magánháború

Egység és széthullás furcsa szövevénye ez a kötet, olyan mozaik, amely gondosan össze van állítva a szeletkékből, hogy fölmutathassa az összképet: a széthulló egészet. Az írások ideje sem határolható be egészen pontosan, hogy e században vagyunk, az bizonyos, s valahol a gyermekkor kisvárosát megelevenítő novellákban földereng valamilyen "aranykor", de ennek sem a milyensége hangsúlyos, hanem az, hogy már nincs, a hiánya. Csiki László írásai ezért - időtlenségükkel is - jelencentrikusak: mindig érzékeltetik a belső otthontalanságot, a hiányérzetet, a "lenyesett szárnyakat". Szereplői legtöbbször stilizált környezetben jelennek meg, a történet sokszor csonka, töredékes. Legjellemzőbb ez "portrésorozatára" - még a figurák egyénítésére sem törekszik, hanem a léthelyzet és közérzet azonosságát hangsúlyozza. Szinte minden alakja megnyomorodott, félresiklott életű ember, de mind maguk, mind az író valami szomorú fölénnyel próbálnak mosolyogni a helyzet "cifra nyomorúságán". Önmaga így vall a történetgyűjteményéről: "Kegyetlen dolog az emlékezés. Mert nem tudok igazán emlékezni, csak magamra. A magam ritmusához, életéhez mérem egy hely, egy közösség törvényszerűen lassúbb - történelmi - életét, s csak azt, ha tudom, mivé lettem általa. Ők csak segítség és anyag. Az sem mentségem, hogy szeretem őket."

Mutass kevesebbet