Magyar jogtörténet

A magyar jog története messze a magyar keresztény államalapítást megelőző időkre visszanyúlik. Azokba az időkbe, amikor a magyar nép az Uralon túlról megkezdte vándorlásait, melyeknek végeredményeként eljutott a Kárpát-medencébe. Az ősi jognak kevés tanúságtevője van. A magyar írásbeliség közel egyidős Szent István királyságával, így csak a legújabb fejleményekről adhat hírt. De a magyarok történetéről beszámoló egykori írások, Bölcs Leó, Bíborban Született Konstantin, Dzsajháni, Ibn Ruszta és Gardizi feljegyzései egyaránt dokumentálják, hogy a magyarság jogrendben élt. Ez az ősi jog maradt fenn a consuetudo, a szokásjog keretein belül, s számos vonatkozásban megalapozta és meghatározta a magyar jogfejlődést. A kötet e fejlődés tendenciáit, a magyar jog forrásainak történelmi alakulását követi figyelemmel. Szól a magyar külső és belső forrásairól; a bizánci jog, a kánonjog, a germán jogok, az európai ius commune hatásairól, a római jog kései recepciójáról, s a szokásjog autonóm fejlődéséről. A kötet szerzői többségükben a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának oktatói, s a szakjogágak kiváló művelői. A tankönyv rendszeres feldolgozásban tárgyalja a jogrendszer fejlődését, a jogtanítást, a jog tudományos művelésének alakulását, a jogtörténetírás, s a jogtörténet oktatásának nagy korszakait. Az intézménytörténeti fejlődés bemutatása során a könyv a magyar magánjog történetére, a magyar büntetőjog történetére és a perjogok történetére koncentrál, mivel ezek képezik azt a három nagy történeti oszlopot, melyre jelenlegi jogrendszerünk is támaszkodik. A harmadik, átdolgozott kiadásban a név- és tárgymutató mellett marginálisok is segítik a tanulást.

Mutass kevesebbet