Magyar művészet az elnyomatás korában

Világosnál letették a fegyvert. Kossuth menekült. Vége volt a magyar szabadságharcnak. Keserves tizennyolc esztendő kezdődött a reformkor friss eszméitől pezsdült és a szabadságharcban hősies erőfeszítésekkel megpróbált nemzet számára. A Bach-korszak megbénult, sötéten árnyékolt világában az idegen hatalom megtorló intézkedései kiterjedtek az élet valamennyi megnyilatkozására. Cenzúra figyelt minden moccanást. Nemcsak az írók, a festők és szobrászok munkásságát is szemmel tartották. Madarász Kuruc és labanc című képét (1853) csak Két testvérként lehetett kiállítani, Than Újoncozása Újoncozás az 1848 előtti időkből címmel kerülhetett a közönség elé (1861). Nem lehet csodálni, hogy a közönség eléggé letargikus volt ez időben. A korábban főleg Barabás működésével kapcsolatos fellendülés aláhanyatlott. A Pesti Műegylet ugyan tartotta rendszeres tárlatait, de minden nemzeti érdek nélkül, főleg gyenge osztrák festők műveit igyekezett elhelyezni. Magyar művészek kezdeményezéséből alakult 1861-ben a Képzőművészeti Társulat, amely bizonyos mértékig segített a helyzeten, a nemzeti művészet támogatását, fiatal tehetségek segítését tűzve ki céljául. A szabadságharc után újra megnyílt a Marastoni-féle iskola, azonban néhány év múlva végleg feloszlott. A művészek külföldre mentek tanulni; a hagyományos Bécs mellett most Münchenbe, sőt többen Párizsba is. Így aztán az a különös helyzet állott elő, hogy a korszak legfontosabb alkotásai az országon kívül születtek: Madarász fő művei Párizsban, Than és Lotz első munkái Bécsben, Székely Bertalané Münchenben. A megelőző korszakban kétségkívül az építészeté volt a vezérszólam a társművészetek körében. Már a barokk idején hazai csengést kapott az itt megtelepült külföldi mesterek munkássága. Ez folytatódott a klasszicizmus idején és főleg Pollack műveiben számottevő hangon szólalt meg az európai együttesben is. A most tárgyalt rövid korszak viszont a festészet szempontjából lett döntő; a festészet, amely fél századdal korábban magyar talajba át sem plántálhatónak látszott, átvette a vezető szerepet, ami különben a romantika térhódításával általában bekövetkezett. Ez időben született meg és virágzott a romantikus magyar történeti festészet, amely a megelőző és az ezt követő korszak németes igazodásával szemben francia hatásoktól is megtermékenyült. Előhívója, igazi éltetője azonban a nemzeti öntudat, az idegen hatalommal szembeni ellenállás és az összefogás ápolásának szuggesztív érzése volt: megmutatni a nemzet múltjának nagyságát, történeti példákkal aktuális eseményekre utalni. Allegorikus célzásokat tartalmazó műveikkel a festők az írókkal haladtak azonos csapáson. Kétélű dolog volt ez; művelői sokszor nem jutottak tovább a jó szándéknál. Szerencsés esetben azonban, mint Madarász példája mutatja, megtalálva a megfelelő kifejezési formákat, európai rangra emelték a magyar festészetet. Másrészt a szerencsétlen politikai helyzet eredménye volt az is, hogy a festészet kezdett beleszólni a nemzet szellemi életébe.

Mutass kevesebbet