Magyar Nemzeti Galéria - Későreneszánsz és korabarokk művészet

1541-ben török kézre jutott Buda vára, a virágzó királyi székhely, a reneszánsz művészet és humanista kultúra központja, s vele az ország gazdasági, egyházi, kulturális szempontból jelentős középső része. Az ország három részre szakadt, a nyugati és északi területeket magában foglaló királyi Magyarországra, Erdélyre és a török hódoltságra, s történelmét a következő másfél században a török további terjeszkedését korlátozó harcok, kiűzésüknek és az ország egyesítésének kísérletei jellemzik. A művészeti élet - amely korábban a királyi udvar vezető szerepéhez igazodott - a század második felétől a dunántúli és északi részeken, valamint Erdélyben a korábbi időszakhoz képest kedvezőtlenebb körülmények között, a helyi lehetőségekre támaszkodva fejlődött. A művészi alkotómunka feltételei szerényebbé váltak és átmenetileg erősödtek az olyan gyakorlati szempontok, amelyek a művészi tevékenység jellegét meghatározták. Így az építészet elsődleges feladata a technikailag magas szintű várak, erődítmények építése lett, a szobrászat főként az épületplasztikára, a síremlékek, templomi berendezések faragványaira korlátozódott. A festészet oltárok és epitáfiumok táblaképein, fogadalmi képek, és egy fejlődésnek induló műfaj, az arcképfestészet - későbbi ősgalériák első darabjai - terén virágzott. A művészi fejlődés szempontjából nagy jelentősége volt a polgárok művészetpártoló, megrendelő szerepének, elsősorban az északi és nyugati országrészek bányászat és kereskedelem révén meggazdagodott városaiban. A művészeti mecenatúra és a késői humanista szellemi kultúra legfontosabb központjai mégis a főnemesi udvarok voltak. Pártfogásukról ennek az időszaknak magyar nyelvű könyvnyomtatása, irodalmi emlékeink gazdagsága is tanúskodik.

Mutass kevesebbet