Magyar rajzművészet 1890-1919 (dedikált)

Részlet a könyvből: A modern magyar rajzművészet története a kilencvenes években kezdődik és első nagy korszaka 1919-ben zárul. Korábban is volt már néhány jele a rajz újjászületésének. Munkácsy Mihály egységes, összefogott ceruzavázlatai, kevés számú akvarellje, Szinyei Merse Pál eleven, természetes alakstúdiumai, sőt még Székely Bertalan időnként meghökkentően modern színösszhangokat mutató vázlatai is jövőbe mutató alkotások, de a rajzot általában még e kiemelkedő mesterek is mindig a festészet alárendeltjének, előzményének tekintették. A rajzművészet új értelmezése az 1890-es években pályakezdő művészek életművéhez kötődik. Ez az új értelmezés az európai képzőművészet nagy szemléleti változásával függ össze: az eszközök új lehetőségeinek kutatásával, a művészeti alapformák feltárásával. A rajz a képzőművészet összes ága között a legközvetlenebbül éreztetheti az alkotó szándékát, szabadon érvényre juttathatja a koncepciót, s így az alkotó terveinek legelső realizálási formája. Az individualizmus fokozódása a művészetben a rajzot az ismeretek átadásának korábbi mechanikus eszközéből a személyes kifejezés közvetlen formájává tette. Mindent újra kezdeni, a legegyszerűbb formáktól a bonyolult kompozícióig új utakon jutni el – ez volt a századforduló sokak által megfogalmazott művészeti jelszava, s ehhez elengedhetetlen volt a szabadon futó „elvont” vonal és a körvonallal jelzett egyszerű forma újbóli felfedezése.

Mutass kevesebbet