Magyarok (dedikált)

Nézem a magyarokat a képeken, és nézem a magyarok képeit. Az otthonosság érzése fog el. Nem csupán attól, amit látok, hanem a látvány mögül felsejlő szándéktól is. Mert ami ezeken a lapokon megtörténik, az foglalkoztat engem is már évtizedek óta. Miként lehet képek által megérteni a külvilágot, hogyan lehet látvánnyal, képek sorozatával, okos összerendezésével véleményt mondani? Arról is, hogy milyenek vagyunk, hogy milyen a művészetünk, hogy milyen a magyar. Hogyan lehet sok, egyedi és önmagában álló látványt, a képekből megsejthető sorsokat úgy összefűzni, hogy az egymás mellé rendezett fragmentumok egy érvényes, közös történetként szólaljanak meg? Hogy a részlegesből jellegzetes legyen, hogy a vizualitás területén is szülessen válasz arra a kérdésre: van-e közös karaktere az itt élőknek, az itt született művészetnek. Évtizedek óta inspirál ez a kérdés, ezt próbáltam a magyar festészetről szóló könyveimben is elmondani: az óriási merítésből válogatott rengeteg mű elrendezésével, párosításaival, a válogatás hangsúlyaival elmesélni a mi történetünket. Érthető hát, hogy ez a könyv nagyon közel áll hozzám: egy kicsit magamra ismerek benne. A mostani kötet húsz évvel ezelőtt megjelent előzménye is a kezemben van. Szerettem, szeretem azt is. Abból is érződik a szerzők elfogadó attitűdje, az iróniára és drámára való hajlam, a rendkívül széles merítés vágya és a bemutatás sokszínűsége: eltérő társadalmi pozíciók, különböző életkorok, nemek, születés és halál, izgalmas „ismeretlenek” és az újonnan születő Magyarország híres szereplői sorakoznak a lapokon egymás mellett. E mostani kötet mégis sokkal közelebb áll hozzám. Otthonosabb érzéseket kelt bennem. A képek fénnyel telítődtek, líraiabbá, „elfogadóbbá” váltak, méretben és érzésben is kiléptek a korábbi kötetben látott szűkebb keretekből. Az agy, az intellektus mellett most mintha nagyobb teret kapott volna a szív. Akkor a szereplők a nagy fehérségben nyíló kis ablakokban tűntek fel, így mindenkinek volt egy saját, szigorúan lehatárolt világa: a fotók, a különálló életvilágok kicsit kopogósan sorakoztak egymás mellett, nem váltak közös szövetté. Persze akkor még az út elején álltunk, tele illúzióval, így a fotókat körbeölelő fehérség szimbolikusnak is tűnhet. A képlékeny, látszólag szabadon formálható jövő, a még be nem lakott ország, az egyéni történetekkel teleírandó üresség vett körül minden szereplőt Azt, hogy az új kötetben a fotók megnőttek, színesebbek, érzelmesebbek lettek, fényükön jobban érződik a szeretetteljes hozzáállás, nem csupán a fotózásban bekövetkezett óriási technikai változás hozta magával. A képeket övező egykori fehér környezet sok mindent ígért, akár olyan változást is, mint egy történelmi lottóötös. Helyette végigmentünk a realitás évein, elbúcsúztunk az illúzióktól, és megtanultuk elfogadni, belakni a nekünk szabott valóságot. Sőt lassan megtanultuk, megtanuljuk otthon érezni magunkat benne. Úgy érzem, hogy ez a könyv is ehhez segít közelebb kerülni. Mert elfogadással és szeretettel tekint a „hőseire”, a körénk font valóságra, a magyarokra. Izgalmasak és szépek vagyunk benne, mintha közelebb állnánk ahhoz, hogy megérkezzünk és otthon legyünk. (Kieselbach Tamás)

Mutass kevesebbet