Májusi lakodalom

Egy üzem élete nyílik meg az olvasó előtt, a csattogó gépek mellett dolgozók életével egygyütt. Nehéz sors a munkásasszony sorsa, tudatlanok, jellemük is megingó, mint a rendszer, mely otthonukból kiemelve, kettős rabszolgaságba vetette őket: a gépek rabjaivá lettek, de otthonuké sem szűntek meg lenni, szívük és kötelességérzetük közt verődnek, mint a malomkövek között. Úgy emeli fel az író a dolgozó Anyát, ki ilymódon küzd, mintha egy nagy szívet mutatna fel: ime, lássátok, így élünk és halunk mi! Az író bevilágít nemcsak az üzembe, ahol dolgoznak és napjukat töltik, nemcsak otthonukba, ahová elkíséri őket, hanem lelkükbe is, ahol megtalálja a szegénység, fenyegető nyomor virágait, a gyengeséget és megvesztegethetőséget. De nem őket teszi felelőssé érte, hanem a rendszert, mely nem engedi, hogy emberré váljanak, és lerántja a szép szavakról, hazug erkölcsről a takarót, hogy megmutassa az élet igazi arcát. Részlet a kötetből: Ízes volt a levegő erre. ízlelni lehetett, beleharapni, zamata volt, mint a fiatal fogakkal megharapdált fenyőtűnek, tavasszal, a hegyek között. Az áttetszővé vált hótakaró alól már át-átütött a föld sötétje és titkos üzenet érkezett a lebbenő szélben. A tél még itt ült a fák lombtalan, recsegő ágai között, vékony hócsíkok porlottak az éhes madarak lábai alatt, de már megenyhült a levegő keménysége, a felhők felhasadtak és mintha a mélyről felfelé sültő napnak vidámabb fénye lenne a korareggelben... Mélyet lélekzett, mikor kilépett a visszacsapódó kiskapun. Egy pillanatra megállt, végigsiklatta pillantását az ösvény mellett álldogáló házakon. Felettük merészen szökkent égfele a hegycsúcs, olyan méltóságteljesen, hogy a kis házak elvesztették jelentőségüket: göröngyökké váltak az út mentén. Fent a sötét fenyők közül - nagy alvó csendes lehelleteként - lassan szállt a pára az áttetsző, enyhezöld ég felé. A lombtalan bokrokban megbújt madarak csiviteltek, felelgetve egymásnak csalogató, elfulladó hangon.

Mutass kevesebbet