Mandragóra I-II.

A ​varázslás kuruzslás és orvoslás minden időben, minden helyen összefonódott egymással; tagadhatatlanul e három együtt teremtette meg a gyógyászatot. Nemcsak teremtette: alkotja ma is. Csak az arányai térnek el térben és időben; néhol, némelykor a varázslat uralkodik a tudomány fölött, másutt és máskor az egzakt, kritikus, tudományos szemlélet arat győzelmet a hiszékenységen. Az arányról szól ez a könyv: arról, hogy hol s miképp érvényesül a misztika, a mágia, hogyan hálózza be az ésszerű gondolkodást – és megfordítva: hol s hogyan aknázza ki az értelem a hiszékenység nyújtotta lehetőségeket. Ma a gyógyítás a technika bűvöletében él, hasznát és kárát egyaránt látja az elgépiesedésnek. A csodavárás sohasem tett jót az emberiségnek, ma különösen kiélezett a kettőssége. Hol nem segít a technikai csoda, ott a csalódott páciens hamar átbillen a mágia oldalára: ősi, népi, keleti, titkos tanokba veti bizalmát. Jogosan? Ha a nyugati könyvpiac burjánzó misztika-áradatát látjuk, azt hihetjük: jogosan. Ám a könyveknek nem a tömege, hanem az érvelése a mérvadó; bámészkodás helyett törekedjék arra az olvasó, hogy a józan értelem mérlegére téve, szűrje ki a misztikus tanokból a felhasználható, utasítsa el a képtelent, Gyógyemberek, vajákosok, kuruzslók, sámánok, orvospapok, látnokok és varázslók tudnak valamit, amit a gépek nem – de ez a „valami” ne homályosítsa el a látásunkat, ne essünk oktalanul a miszticizmus csapdájába. A Mandragóra nem a hitetlenség, hanem a kételkedés könyve. Arra tanít, hogy mielőtt bármit elhiszünk, használjuk az eszünket.

Mutass kevesebbet