Márai Sándor titkai nyomában

Előszó részlet: Hol franciásnak, hogy Thomas Mann epigonjának, hol megvetőleg asszimiláltnak bélyegezték Márait, 1945-1949 között becsületsértő és denunciáló jelzőkkel minősítették, és 1957 után is akadt olyan "kritikusa", aki Naplójának terjedelméből, a benne kifejtett, érzékeltetett válságtudatból írói hanyatlást, sekélyességet, kiüresedettséget következtetett ki. Az 1980-as évek elejétől induló magyarországi reneszánsza kissé az elégtétel és a jóvátétel jegyében kezdődött, és ennek ellensúlyozására két monográfusa, Rónay László és Szegedy-Maszák Mihály az értékelést, a fölmérést - helyesen - visszafogottan, óvatosan, körültekintően végezte el, kijelölve a kutatás irányait, ugyanakkor jó néhány kérdésben inkább csak a problémákra rámutatva. Természetes, hogy hamar egymással ellentétes vélemények láttak napvilágot, és akár Kulcsár-Szabó Ernő, akár Angyalosi Gergely, akár Ferenczi László, akár Németh G. Béla (hogy csak néhány nevet emeljünk ki) értekezéseit tekintjük, a más-más nézőpontból szemlélődő kutatók eltérő műfaji, eszmetörténeti, esztétikai minősítést vázoltak föl, hol egy szélesebb genológiai, hol egy egyetemesebb regénypoétikai kontextusba beállítva az írói életművet vagy az író egy-egy kiváltképpen karakterisztikusnak érzett alkotását. Az örvendetesen szaporodó kiadások, a kiadásokkal kapcsolatos ismertető tanulmányok (például Lőrinczy Hubáéi) arról tanúskodnak, hogy a Márai-regények, -művek besorolása a magyar irodalomba, szembesítésük a XX. század áramlataival további megfontolásokat igényel; mint ahogy Krasznahorkai László töprengése a Márai-életmű és elemzés tanulságairól szintén gazdagította Márai-tudásunkat, és ebben a sorban Poszler György fontos eszmetörténeti analízise általánosabb esztétikai eredményekkel teljesítette ki Márai és a polgárság sokat vitatott és az író különböző korszakaiban különbözőképpen értelmezett kérdéskörét.

Mutass kevesebbet