Márnalesen

Mintha időn túli tájakon bolyongna egy kamera, a horgászembernek úgy terül elébe egy-egy tájkép a Felső-Tisza-vidék folyócskái közt vándorolva. Víz a vízre, bokor a bokorra, bedőlt faágakra bújó halnép - igazi terepe az igazi horgászatnak. A szemlélődő és nem csupán a halat kereső, a halfogás izgalmára készülő horgászembernek, hanem ezzel együtt ennek a szenvedélynek (vagy játéknak?) teret adó palajnak, fahídaljának, vízbe könnyező fűzfának - a Felső-Tisza egész varázslatos világának. Mert a horgászember, aki persze halat akar fogni, hiszen anélkül mit sem ér az egész, igazi szimbiózist alkot a környezettel. S hiába vezérli ugyanaz a zsákmányszerző szenvedély, mint az Őrségben gombászni indulókat vagy a szárcsára bokor mögül leső vadászt - annyi többlettel bír, hogy a szemlélődő nyugalom, a vízi környezet ismerete, a horgászó társ öröme, bánata éppúgy hozzátartozik a játékhoz, mint a - végre! - a horog végén fickándozó dévér, netalán éppen márna. Hisz bármennyire magányos sportnak tekintik sokan a horgászatot, valójában közösségi játék ez, magányosan mit sem érne, a kapás-fogás adta élvezet csak akkor szívből jövő élvezet, örömöm csak akkor öröm igazán, ha mással is meg tudom osztani.

Mutass kevesebbet