Marosi Ilona

Az egyetemes emberi lét legmélyebb rétegei, földünk, világunk eleve elrendelt színei és formái tárulnak fel Marosi Ilona festményein. Lendületes és nagy ívű alkotások ezek, mégis emberléptékűek, csak lelki, gondolati értelemben, az emberi felfogás sokadik dimenziójában értelmezve, egy kezdetektől létező, génjeinkben magunkkal hozott síkon. A vásznak monumentalitása itt nem ledorongol, nem kerekedik fölénk, hanem felemel, és egyfajta határtalan szárnyalás élményét kínálja nekünk. A sokszor szövevényesnek tűnő, ám rendkívül szoros formarendben komponált képek szimbolikájának feloldása sem jelenthet gondot, hiszen a legősibb emberi formanyelven szól hozzánk, a látványteremtés olyan mély (vagy inkább magas) szintjén, amely egyidős az emberiséggel. Mindannyian értjük és érezzük jelentéstartamát, csak némiképp elfelejtettük már ezt a vizuális jelrendszert, de felfogjuk, és megértjük, amint szembesülünk vele. Marosi Ilona alkotásai a bennünk rejlő passzív vizuális szókincset aktivizálják, és egyetemes művészeti és esztétikai élménnyel gazdagítják a befogadót. Az elmúlt évek művészeti és művészettörténeti gyakorlata mintha utat tévesztett volna, szinte kizárólag a külsőségekre koncentrált. A különböző tanulmányok, katalógus bevezetők, cikkek és kritikák a műalkotások formai megjelenítését, a felhasznált új anyagokat vagy az ötletességet, esetleg a merőben szokatlant díjazták csupán. Ez a sarkítás, a közönség figyelmének polarizálása akaratlanul(?) is szembeállította a kísérletező absztrakt/avantgarde művészetet a hagyományos formai-műfaji kategóriákkal. A kortárs művészet, ezen belül a kortárs magyar képzőművészet azonban igen gazdag. Valóban helyet kértek, és kaptak, a legújabb megoldások, már csak a technika fejlődése okán is. Megjelent a lézertechnika, a számítógépes grafika és vezérlés, valamint a videó művészet. Feléledt az installációs művészet, a mobilszobrászat és a minimai art. Teret kapott a tagadás tagadása, a teljes kiürülés, és a véletlenszerűség is. A sort persze hosszan folytathatnánk. Sajnos, egyre többször válik a vér, az erőszak, a teljes pusztulás az ábrázolás módszerévé, az undor, meghökkenés vagy teljes közöny a megfogalmazás formai sugallatává, merthogy ezeknek az alkotásoknak, jószerivel nincs is tárgya. Márpedig téma, alapvető és kifejezett jelentéstartalom nélkül művészeti, esztétikai értékről nem beszélhetünk. Marosi Ilona művészete érzékletesen mutatja be, miként lehet valaki egyszerre haladó, újító absztrakt, és a hagyományokat tisztelő, az ősi művészetet pedig szinte alapkőnek tekintő művész. Egyénien kialakított alkotói módszerei, rendkívüli szintetizáló készsége és egymáshoz kapcsolódó alkotói ciklusai adják életműve értékét, és emelik őt a „nagy egyéni állandók" (T.M.) közé.

Mutass kevesebbet