Maszk nélkül

A színész élete csupa játék - gondolhatná az olvasó. Játék és vándorlás. Vándorlás színdarabról színdarabra, szerepről szerepre, lélekből lélekbe... Lőte Attila könyve szubjektív történet egy életről: az ígéretes kezdetekről, a színészi pálya felíveléséről és beteljesedéséről. Történetek a nagy játékról, melyet életnek nevezünk. Emlékek Várpalotáról, Debrecenről, Budapestről, de felvillannak képek Oroszországból és Németországból is. Egy színész szubjektív történetei egy színészről, aki most őszintén feltárulkozik: lehull Thalia álarca, s kirajzolódik mögötte az ember. Egyetlen arc, Lőte Attila arca. Az emberé, aki nemcsak önmagáról vall, hanem a mesterségről, a nehézségekről, a sikerekről és az életre szóló barátságokról. Arról, hogy játszani csak a megfelelő alázattal és kitartással lehet. És élni is... Előszó: Nem, nem, kedves olvasó, ne tessék megijedni, nem életrajzi regényt tart kezében. Írói vénám meglehetősen szerény, műveltségem sem terjed túl a megfelelőnek tekinthető kritériumok mezsgyéjén, okosnak sem vagyok nagyon mondható. Túlságosan szószátyár sem vagyok, sőt néha inkább befelé forduló, introvertált vonásokat fedezek fel magamban. Grafománnak pedig végképp nem vagyok nevezhető. Túlzott slágfertigségről sem igen beszélhetünk. Gyakran a lépcsőházi szindróma jut eszembe magamról, tudniillik, ott rémlik fel, hogy mit kellett volna válaszolnom a hozzám intézett kérdésekre, felvetésekre vagy az engem ért gúnyos támadásokra. Nemkülönben ezt hívják spétreakciónak a mi szakmánkban, ami nagyon hatásos színészi eszköz, különösen vígjátékokban használatos. A gyakorlatban az a titka ennek is, hogy életszerűen, hitelesen kell alkalmazni - tehát erősen képességfüggő kifejezési eszköz. Igazán hitelesen - öntudatlanul - édesanyám „használta" ezt az eszközt, ámde nem színpadon vagy filmen, hanem a való életben - mert belülről, habitusából eredt. Elgondolkozva ment az utcán - tanárnő lévén az iskola felé vagy onnan jövet -, és ráköszönt egy tanítványa: „Csókolom, tanárnő!" Ő folytatta útját, gondolataiba merülten, majd csak néhány másodperc múlva fordult vissza, és úgy fogadta a gyerek köszönését: „Szervusz, szervusz, fiam - szervusz!" Bár elég régen vagyok már színész, nem túlságosan kedvelem a színházi világgal együtt járó negatív felhangokat, a pletykákat, rágalmakat, rosszindulatú, hát mögötti adomázgatásokat, a kétszínű, többkulacsos jellemfordulásokat. a szellemesnek ható agykoholmányokat, verbális és pantomimikus kifigurázásokat. jóllehet bizonyára magam is beleestem az évtizedek során bizonyos gunyoros adomák és sztorik továbbadásába - mégis, szeretném tartani magam Márai gondolataihoz. „Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ember módra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján az a szándék van: nem ártani az embereknek. Néha csak azzal, hogy nem hallgathatod el az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak.

Mutass kevesebbet