Meddőhányó (dedikált)

“1980-ban ​voltam 16 éves. Akkoriban francia, olasz és német újhullámos filmeket néztünk, Kontroll, Trabant és Bizottság koncertekre jártunk, előfizettünk a Mozgó Világra, aztán lemondtuk a megrendelést, olvastunk, szerelmeskedtünk, elszívtunk egy-egy jointot, készültünk a felvételire. Aztán többen nekivágtak a világnak Persze nem politikai okokból, sokkal inkább, mert úgy érezték, hogy itthon képtelenek tenni bármit is, hogy nem elég inspiratív a közeg, hogy a pótcselekvések már rendszerré álltak össze, meg kalandvágyból és a kihívás miatt, de legfőképpen azért, hogy végre történjen valami. Itthagyták a szüleiket, barátaikat és kedveseiket, hátat fordítottak a hályogszürke hétköznapoknak, várt rájuk az ismeretlen, meglepetéseket tartogató világ. Így hitték aztán az első hírek: egyikük öngyilkos lett, másikuk gyereket szült, volt, aki kábítószeren élt, volt, aki filmet rendezett. Többen feladták, és hazajöttek, mások feladták, de kint maradtak. A zöm pedig otthon várt valamire, várt rájuk. Ez volna a Meddőhányó hátországa. Évek óta élek együtt ezekkel a történetekkel Most félve és fájva, de lezárom ezt a kötetet. Kimerevedik a kép, az utolsó mondat végére pont kerül, a krónikának vége. Új dolgok vannak. Például fel kell nőni. 28 éves leszek, tavaly végeztem magyar-angol szakon Budapesten, kortárs amerikai prózát fordítok és szeretem a Tilos Rádiót.”

Mutass kevesebbet