Mélyütés

Marosi Gyula harmadik kötetében is azt az okosan, kellemesen ironikus hangot folytatja, amit induláskor megütött. Új novelláiban az élet egy-egy természetes, ismerős helyzetét idézi fel: a munkaidő utolsó negyedóráját, a gyerek elhozatalát az óvodából, egy hadgyakorlat napját, egy ellógást a munkahelyről és így tovább. Azonban Marosi írásaiban nemcsak a környezet, a dialógusok és maga a történet természetes. Nagyon természetes élmény, megfigyelés, emberi közlendő az is, ami mindezeken túl a novellák anyagát, szemléletét adja, vagyis az eredendő ártatlanságról és gyanútlanságról, ami mindannyiunk - sorsában egyszer - vagy jó néhányszor - megcsúfoltatott. Azokról a pillanatokról, amelyekben rá kell ocsúdnunk a belső valóságnál silányabb, de brutálisan elsöprő erejű valóságra. Voltaképpen ugyanez a chaplini alapmotívum is, de alapmotívuma egyszersmind a tragédiáknak. Marosi hősei inkább a suta kisemberrel tartanak rokonságot: éberebbek, józanabbak, rezignáltabbak annál, semhogy belepusztuljanak egy eleve reménytelen küzdelembe. Inkább megokosodnak tőle. A legtisztábban és legkeserűbben a kötet írásai közül a Mélyütés című kisregény mondja ki egy fiatal bűnöző megtisztulásának, majd megcsúfolásának történetében, hogy aki a világ alantas, "bonyolult" játékszabályait nem ismeri vagy nem veszi figyelembe, csak nemesebb a többinél, de nem ostobább, és csak védtelenebb.

Mutass kevesebbet