Mennyei páncélvonat

A könyv, amelyet az olvasó a kezében tart, a Magyar Tanácsköztársaság vörös hadseregének harcait eleveníti fel. A leírt személyek hitelesek, mégis többek puszta történelmi tényeknél. A magyar nép életének diadalmas tavasza volt az 1919-es tavasz. Az öntudatra ébredt magyar munkásosztály évszázados nemzeti függést és osztályelnyomást rázott le magáról. Az emberek szívében és agyában szerény, de a korabeli viszonyok között merész tervek születtek: szabadon, emberhez méltóan élni. És a nép, amely megízlelte a mámorító szabadságot, felismerte az új élet nagyszerű lehetőségeit, nyomban csatasorba állt, amikor ezt az új életet halálos veszedelem fenyegette. Párizsban, a Quai D'Orsay-n, ahol a Négy Nagy a jövő Európa képét formálta, senki sem törődött a kis Magyarország népének vágyával, terveivel. Az események sodró menetébe itt csöppen bele az olvasó. Innen érkezik a Vyx-jegyzéket magával hozó francia hadnagy nyomán a forrongó Budapestre, ahonnan pár nap múlva szikratávíró adja a világ tudomására: megszületett a Magyar Tanácsköztársaság. És ettől a perctől kezdve élethalálharc szemtanúi, sőt szinte részesei vagyunk. Ott vagyunk az Andrássy úton, amikor a Szamuely vezette angyalföldi proletárok birtokukba veszik a főúri lakásokat, ott vagyunk Szolnokon, Stromfeld mellett, amikor a székely hadosztály árulásával bírkózik, és tehetetlen dühvel szemléljük, amint a régi tisztek árulása nyomán az ellenség kezére jut a Tanácsköztársasság léte szempontjából sorsdöntő szolnoki hídfő. Aztán világraszóló diadalok örömmámora kerít hatalmába bennünket is. Együtt menetelünk észak felé az ellenállhatatlanul előrenyomuló magyar vörös hadsereg csapataival, s közben érezzük, tudjuk, hogy az ellenség ágyúi mellett mennyi belső árulás, galádság nehezíti utunkat. Emberi közelségbe kerülünk a nagy vezetőkhöz, Kun Bélához, Szamuelyhez, Stromfeldhez, Landlerhez és megismerjük történelmi nagyságuk egyik titkaként mélységes humanizmusukat, áldozatkészségüket, szerénységüket. Földes Péter méltó emléket állít könyvében azoknak az egykori harcosoknak és azoknak a nagyszerű vezetőknek, akik négy évtizeddel ezelőtt messze világító lánggal szították azt a parazsat, amely a dicső százharminchárom nap után is tovább izzott a magyar nép lelkében, hogy huszonöt év múltán immár kiolthatatlanul ismét lángra lobbanjon.

Mutass kevesebbet