Míg a halál el nem választ

A vonat egyhangúan robogott az itáliai éjszakában, kerekei ütemesen csattogtak a síneken. Kövér parasztok, csontsovány gyerekek, kopottas külsejű kereskedők és amerikai katonák zsúfolódtak össze mindenütt. Sivár dohszag úszott a levegőben, mint az évek óta nem takarított házban, s ehhez járult még az elcsigázott, mosdatlan, ápolatlan, szeretetet nélkülöző testek súlyos szaga. Arra mégsem gondolt senki, hogy ablakot nyisson. Senki nem merte volna megtenni. Az öregasszonyok sikítottak volna, mint akikre rátámadtak, ha arcukba vágott volna a meleg éjszakai szél. Sértésnek vették volna. Minden kihozta őket a sodrukból - a hőség, a hideg, a fáradtság, az éhség. Volt rá okuk, hogy háborogjanak. Fáradtak voltak. Betegek voltak. Régóta éheztek, fáztak és féltek. Pokolian hosszú volt ez a háború. És most vége. Már három hónapja, hogy véget ért. 1945 augusztusa volt. És a vonat már két napja robogott egyhangúan és fáradhatatlanul. Serena Párizsban szállt fel a vonatra. Úgy tette meg az utat Franciaországon, majd Svájcon át, s most Olaszországban, hogy egy szót sem szólt senkihez. Elérkezett újra utolsó szakaszához... Közeledik a végéhez... a végéhez. A kerekek csattogása kiverte a gondolatokat a fejéből. Csak gubbasztott lehunyt szemmel a sarokban, arcát az ablaküveghez nyomva. Fáradt volt. De milyen fáradt, istenem! Sajgott minden porcikája, még a karja is, ahogy szorosan maga köré fonta, mintha fázna, pedig nem fázott. Fullasztó volt a hőség a vonaton, hosszú szőke haja nyirkosan tapadt a tarkójára. A szerelvény lassított, néhány perc múlva megállt, de ő továbbra is mozdulatlanul ült, noha eszébe jutott, mi lenne, ha kiszállna, s ha csak egy percet is, de sétálna. Lassan kilenc napja, hogy úton van. Végtelen utazás áll mögötte, és még nem ért haza.

Mutass kevesebbet