Minden, ami van I-III.

A ​nyolcvanas évek derekán egy váratlanul, de nem ők nélkül kibontakozott szenvedély söpört végig a magyar értelmiség első huszárszázadán. A politikába avatkozás, mártózás és végül bonyolódás szenvedélye. Irodalmár- és írójelenség volt ez. A hetvenkilenc-nyolcvan-nyolcvanegyes lengyel események, a lengyel értelmiség megmozdulásai és a magyarországi szovjet rendszer belső torzsalkodásai voltak ennek az ellenállássá felmagasodó, de a rendszer engedélyezett kereteit soha szét nem szaggató mozgolódásnak a kiváltói és ösztönzői. Gorbacsov ellentmondásos, és hazai körökben általában gyanakvással fogadott lépései sokkal kevésbé hatottak erre a politikai tevékenységekbe magát beleártó csoportra. A szovjet változások a pártvezetőséget zavarták meg, és mi, értelmiségiek éppen azt lestük, hogy ebben a zavarosban, párt-belharcban hol szerezhetünk meg valamit, vagy a támadt rést hogyan tágíthatjuk nagyobbra. Ebben az időben kezdtem politikai és közéleti gondolatokat papírra vetni, esszéket írni, azaz nem megszokott műformáimban magam kifejezni. Nehezen ment. Némelyik első tanulmányommal sokat kínlódtam. Az újfajta önkifejezés akarása fűtött, hajlott, de a módszer, az eszköz még nem volt a birtokomban. Magam is éreztem a különbséget tollam novella íráskori könnyű siklása és a görcsös akadozás között, amikor a még száraznak érzett közvetlen, képek nélküli gondolataim vetettem papírra. Eladdig nem szépirodalmi művet alig írtam. Néhány kritika, filmkritika, riport, s irodalmi tárgyú esszé vagy tanulmány szegélyezte már akkor is három évtizedes írói pályámat.

Mutass kevesebbet