Mindhalálig méltósággal

Nap ​mint nap ezrek és ezrek halnak meg félelemben, kínok között, közönytől övezve, olyanok, akik nyilvánvalóan azt szeretnék, hogy nagyobb szakértelemmel, több emberséggel ápolják őket, hogy enyhítsék testi-lelki fájdalmaikat. Figyelembe véve a népesség elöregedését és az orvostudomány gyors ütemű fejlődését, néhány év elteltével még többen szorulunk majd – gyakran elhúzódó és orvosi felügyelettel zajló – élet végi ellátásra. Muszáj tehát meghozni a szükséges döntéseket! Vajon azt a változatot fogadjuk el, mely szerint szükség van a jogi keretek kidolgozására annak érdekében, hogy mindazok meghalhassanak, akik nem akarnak tovább élni, mert úgy érzik, magányosak, mindenki elhagyta őket, akikkel csak baja van a társadalomnak, és akik helyett talán majd mások döntik el, hogy nincs értelme tovább élniük? Vagy inkább válasszuk azt, hogy megteremtjük a súlyos élet végi esetek kezelésére valóban alkalmas politika föltételeit oly módon, hogy jó előre számba vesszük a fölmerülő kérdéseket, a legszélesebb körben meghonosítjuk a palliatív kezelési módszert, és kifejlesztjük a haldoklógondozás kultúráját azért, hogy mindhalálig méltóságban élhessünk? Marie de Hennezel A pszichológus és szakíró Marie de Hennezel – akinek A halál művészete és a A meghitt halál című művét is ismerheti már a magyar olvasó – a „mindhalálig méltóságban eltöltött életért” folytatott elméleti munkássága és küzdelme révén vált ismertté. Az eutanáziát Marie de Hennezel elítéli. A halál ugyan elháríthatatlan, de a szenvedést, rettegést enyhíteni lehet és kell, s a haldokló és környezete kölcsönösen sokat nyújthat még egymásnak. Ez az életidő módot nyújt az együttlétre, a tisztázásra, a búcsúra, s a minőségi élethez feltétlenül hozzátartozik a hátramaradók számára is. Marie de Hennezel kis könyve hozzásegíthet a szemléletváltáshoz, és éppen azért érdekes, mert nem irodalmi-filozofikus igényű, szónoki hevületű, hanem tárgyilagos írás.

Mutass kevesebbet