Mindvégig

Arany János-monográfiájáról: "Mióta az eszemet tudom, foglalkozom Arannyal: olvasóként, tanulóként, kutatóként, szöveggondozóként, közíróként... Annak, aki csak némileg is tudja, milyen viharok söpörtek végig az elmúlt század magyar életén, nem kell magyaráznom vállalkozásom nehézségeit. Ez a könyv lassan, két menetben készült, 1967-ben jelent meg a »S mi vagyok én« c. kötet: a költő pályaképének első fele; s két évtizeddel később, 1987-ben a »Csak hangköre már« c. második. A Szépirodalmi Kiadó szívességéből most vállalkozhattam a munka harmadik menetére: a két könyv egybehangolására, a szükséges kiegészítések elvégzésére, az elkerülhetetlen átfedések megszüntetésére... A műve körül kialakult eszmény valamilyen általános nemzeti értékrend alapja és igazolása lett. A »nép-nemzeti iskola«, ahogy Gyulai követői példaszerűvé stilizálták, vagy a »népies nemzeti irány«, ahogy maga a költő nevezte, persze egy ideig minden újító, ellenzéki, másként gondolkodó, s magát kifejezni kívánó csoport, nemzedék, mozgalom botrányköve lett... Annak a csoportosulásnak, amelyhez Arany tartozott, bizonyosan legnemesebb szándékait fejezte ki. Ez a réteg a költőt is fölnevelő korban »értelmiség«-nek nevezte magát. Mibenlétéről, kialakulásáról, válságairól keveset tudunk: egyebek közt azért is hézagosak a költőről szóló ismereteink. Hiszen kiváló szellem írták róla, hogy »ő maga a magyar nép«, holott azon kívül, hogy nemességéért pereskedő taksás jobbágynak született és a szalontai paraszt atyafiság, szomszédság segített fölnevelni, csak egyre távolabbi kapcsolata volt a parasztnéppel: serdülő kora óta magát eszével eltartó, példás önművelő értelmiségi ember volt. Végigjárta ennek a rétegnek minden társadalmi fokozatát a legmagasabbig, s végigélte, szenvedte, bírálta és vállalta ennek az igen változó arculatú rétegnek százados jelentőségű tudat-, szerepformáló változásait és felelősségvállalásait. Közhely, hogy a reformkorunk küzdelmeinek legfőbb irányítója - mint valaha a vallásé - a »nemzetiség« sokrétű, de lényegében egyirányulású eszmevilága volt... Bizonyos, hogy ennek az egész kelet-európai fejlődésnek magyar területén Arany a legnagyobb összegzők és a legtermékenyebb továbbfejlesztők közé tartozik. Vezéralak lett, aki tele volt egyre növekvő kétséggel. Elszenvedett »impertinens« dicsősége idején lett teljessé hazafiúi magánya s emberiségi nyíltsága. Ez a látszatra megtört, ellentmondásos szerep azért van tele mégis a nagy tragédiák katartikus sugárzásával, mert a pusztulásban is fölmagasló, a halálon is átlépő derékség reményt keltő példájává lett...Jó tudni, hogy Riedl Frigyestől Kosztolányin, Szerb Antalon át a mai fiatalokig a magyar értelmiség java szellemi úgy érezték: ha a nagy világomlásból csak Arany művei maradnának fenn: csak Arany művei maradnának fenn: a túlélők ezen olvastán megsejthetnék: kik-mik voltak a magyarok."

Mutass kevesebbet