Moncada

"A 2 számú kocsi, amelyet Fidel vezetett, úgy harminc méterről követte az elsőt, lassan, hogy időt hagyjon feladatának végrehajtására... Amint a 2. számú kocsi elhaladt a katonai kórház előtt, a hátsó ülésen ülők az "Ejército" egyik őrmesterére figyeltek fel, aki sietős léptekkel közeledett a fasorban. Tekintete egyszerre rémült és gyanakvó kifejezéssel a 2. számú és 3. számú kocsira tapadt, s gépies mozdulattal a revolveréhez nyúlt. Fidel nem látta az őrmestert. Ő a "guardia cosaca" két géppisztolyos katonáját tartotta szemmel, aki háttal fordultak feléje... megmerevedtek rémületükben, és bámulva nézték, hogy az 1. számú kocsi őrmesterei lefegyverzik az őrszemeket. "Nekem ekkor - mesélte Fidel - két gondolat jár a fejemben. Először félek, hogy a "guardia cosaca" két géppisztolyos embere lőni kezd a mieinkre, akik az őrszemek lefegyverezésével vannak elfoglalva. Azután meg el akarom kerülni, hogy a lövéseik riasszák a többieket odabent. Így hát arra az elhatározásra jutok, hogy rajtaütéssel foglyul ejtem őket. nem látszik nehéznek, minthogy háttal állnak felém..." Ami ezután történt, két vagy három másodperc műve volt." Így, a pillanat izgalmát is közvetítő krónikás hűségével jeleníti meg a Goncourt-díjas francia író 1953. június 26-át, a modern Kuba történelmének fordulópontját, győzelemre hivatott forradalmának első mozzanatát: egy átmeneti kudarcot, amely mégis megingatta azt a keserű rögeszmét, hogy a diktatúra megdönthetetlen, és alkalmat adott Fidel Castronak, hogy egy emlékezetes perbeszédben megfogalmazza a kubai forradalom nagyszerű szociális és humanista hitvallását.

Mutass kevesebbet