Most már tudjuk

Elkerülhetetlen volt-e a második világháború végétől jószerint az 1990-es évek fordulójáig tartó hidegháború? Pontosan mi vagy éppenséggel ki robbantotta ki? (Semmiképp sem Churchill és a fultoni beszéd.) Lehettek volna-e alternatívái és melyek lettek volna ezek? Volt-e szigorú terv szerint működő nemzetközi kommunista összeesküvés? Volt-e összefüggés a világkommunizmus eszméje és a különféle (orosz, kínai, vietnami stb.) rezsimek nacionalizmusa között, s ha igen, hogyan hatott ez a hidegháború alakulására? Csupa olyan kérdés, amelyekre a hidegháború történetírásának eddigi - ortodox nyugati és keleti, majd újbalos nyugati „revizionista" - irányzatai csakis egyoldalú válaszokat adhattak. Amikor azonban a kommunizmus világméretű bukása után kezdtek megnyílni az amerikai, orosz, kínai és egyéb, addig szupertitkos levéltárak, végre munkához láthattak az elfogulatlan, szintézisteremtésre törekvő, visszafogott hangú, a tényeket józanul mérlegelő „posztrevizionista" történészek is, akik közül bizonyára a Yale Egyetem diplomáciatörténész professzora, John Lewis Gaddis (Strategies of Containment, The Long Peace, The United States and the End of the Cold War stb.), a hidegháborús történetírás doyenje a legkiemelkedőbb. Gaddis könyve nem csupán briliáns tényösszefoglaló a németországi megszállási övezetek létrejöttétől a kubai rakétaválságig, hanem részletes elemzése mindannak a hatásnak is, amelyet az új ideológiai, gazdasági elképzelések, valamint az atomfegyverrel s annak bevethetőségével kapcsolatos anomáliák tettek a világpolitikára az első, a második és a harmadik világban egyaránt. Művében alapvetően újraértékelődik Truman, Eisenhower, Kennedy, Sztálin, Mao, Kim Ir Szen és Hruscsov történelmi-emberi szerepe. Nem csupán új bizonyítást kap az a tétel, hogy míg a nyugati hatalmak a kollektív biztonság elvét tartották szem előtt, addig Sztálin külpolitikáját a paranoia és a cinizmus kibogozhatatlan kettőssége jellemezte - hanem átértékelődik például a hajdan sokak által oly zseniálisnak tartott Mao politikai-emberi egyénisége és a Szovjetunióhoz fűződő, mindig kiszámíthatatlan és labilis kapcsolata is, amelynek köszönhetően nemcsak Sztálin politikáját veszélyeztethette például a koreai háború idején, hanem az is előfordulhatott, hogy Hruscsov megbízottai és az amerikaiak egy bizonyos ponton megelőző csapásmérést terveztek kínai atomlétesítmények ellen. Új és meglepő fény vetül arra a kérdésre is, hogy végső fokon ki került ki politikai győztesként a kubai rakétaválságból: Kennedy vagy Hruscsov. A szerző, akinek könyve szakmai és szélesebb körökben is éppolyan nagy port vert fel, mint Samuel Huntington vagy Zbigniew Brzezinski legújabb művei, monumentális, kétkötetes hidegháború-történet megírására vállalkozott: a jelenlegi, első kötet ott ér véget, ahol Hruscsov átlátja: a keleti blokk végérvényesen sosem nyerheti meg a hidegháborút. A készülő második kötet azt fogja bemutatni, milyen (és mégis miért olyan göröngyös) út vezetett oda, hogy a hosszú globális konfliktus végére pont kerüljön.

Mutass kevesebbet