Nagy útakról hazatérve I-II.

Nemcsak Nagyszalonta, hanem az egész Békés-Bihar, a Körözsök vidéke, Büngözsd, Kölesér, Korhány, Kálló és a Csigla menti táj Sinka István szülő- és nevelőföldje, s ő ennek a nehéz sorsú "alulsó Magyarország"-nak az énekese. 100-200 év múlva az ő verseiből, elbeszéléseiből és vallomásaiból jobban fel lehet idézni ezt a XX. század eleji békési-bihari magyar világot, mint bármilyen régészeti leletből vagy történelmi okmányból. Ezen a tájon, a Pinceréten, Barmód-, Csókás-, Kisrábé- és Orosi pusztán, Csóklaposon, Geszten, Gyantén, Kocsordoson, Libárdin, Sárga-Mágoron, Kárászmegyeren, Nagyálláson, Pankotán, Hórindzsán, Bárándon, Lókucán, Erdőgyarakon, Péterszegen, Sártallón, a birizdói, gereblyési, ludadi és tarhosi majorokban volt juhász Dús András, nőtt kankalin Ács Lajin, énekelt Mados György, lázadt Cserei Mihály, faragott szógafát az öreg csősz, Juhai Boncos, itt lett betyár Fábián Pista, fogott vándorbotot a hazátlan Sallai, kaszált sarjút Zsellér János, ebben a hazában, ahol Szabó Jánosnak nem jó lenni, Lomb Péter egy somfabotot hagyott örökül, Sinka János Isten szentjébe mart, mert szája vért köpött, ahol Szőr Tóth Bálint, Bozsár András, Csú Jankó, Csüllög Mihály, Fazokas Jóska, Fügedi Imre, Kéri Jankó, Medve Mihály, Ökrös Sándor, Nehéz Balogh András, Legény Tóth Mihály, Nagy Katona Zsuzska, Papp Piroska, Mados Zsuzsa, Simon Virág, D. Nagy Erzsi, Turbucz Sára, Zima Julcsa, Csupros ángyom, Kisángyom, mind, akik nem tudják a kék eget által kiáltani, bajlódtak az életükkel. Sorolhatnám írásaiból e táj földrajzi és emberi neveit vég nélkül. Én magam is otthon voltam ezen a tájon, Békésen. Gyermekkorom nyarait anyai nagyapám, Egeresi Sándor bélmegyeri tanyáján töltöttem libapásztorkodással - Kárászmegyer szomszédságában, ahol 1919-től Sinka István is falkásbojtár volt. Nem akarom összehasonlítani ezt a pásztorkodást az övével, csak jelezni próbálom vele, honnan származik az az értés és szeretet, ahogyan én Sinka verseit és történeteit fogadtam. Sinka István arra büszke, hogy ő jött a leglentebbről. Nem is szabadulhat a mélységeitől. Az emlékezés annyi szabadságot sem enged neki, mint Tamásinak vagy Erdélyinek. Itt él köztünk, de Pesttől nem kapott semmit, csak a műveit itt-ott el-elszennyező haragot, sérelmet. A tehetsége ott szamaraz most is Illyés, a Pászorének tájain, az Ács Lajik és Mados Györgyök közt, akiknek a nevét elégtételül énekli bele a verseibe. Az emlékezete is mélyebb, mint Erdélyié. Erdélyi a pillantásával, képekben emlékszik. Sinka a ritmusában, a versfölszakadásában. Ady óta nem volt költőnk, akiben ilyen mély, távoli dallamok jártak vissza. Olvassák el életrajzát, a Fekete bojtár vallomását: csupa dallam az is. Rajta tanulhatjuk meg újra: milyen a lélek, amely csak balladában tud fölidézni. Ő nem kerekíti ki az emléket, belőle fölszakad. Ha azt, ami a hálójában van, ki is bírná húzni: kortársai közt nem volna nagyobb költő nála. Arra, hogy egy lelkes olvasótömeg mennyivel jobban megérzi a költőt, mint az íróvilág: így is megdöbbentő példa. Az írók a ki-kihagyó mestert, a néma intellektust, a haragos embert látták benne, fiatal olvasói egy nem ismert nemzetmélyi táj küldöttjét, amint birkán vett Petőfijével szamárháton üget az új testvériség felé, s mikor odaér, csak vádolni tud és hosszan visszanézni.

Mutass kevesebbet