Nagybányai festészet magángyűjteményekben

A MissionArt Galéria és a Budapest Galéria közös kiállítása, Budapest Kiállítóterem, 1996. május 2-június 30. Részlet: "Az a törhetetlen buzgalmú kis csapat, amely a régi idők álmát, a magyar művésziskolát a maga erejéből meg tudta valósítani, megérkezett Münchenből. (...) A művészek tegnap este megtekintették a kivilágítást, s a külföldiek elragadtatásuknak adtak kifejezést a magyar fővárosban látottak felől. Ma este hét órakor az egész Hollósy-iskola Grünwald Bélával és Réti Istvánnal együtt elhagyta Budapestet, s Nagybányára holnap reggel érkezik meg, ahol igaz magyar szívességgel készül fogadásukra ez a derék bányaváros. Igazán megindító, hogy milyen lelkes jóakarattal jár Nagybánya városa a művészek kezére, akik kész otthonra találnak ott megérkezésükkor. Ez dicséretére és nagy érdemére fog válni mindenkor, s az a siker, mely ennek a fiatal magyar iskolának munkálkodását koronázni fogja, Nagybányának is jól kiérdemelt elégtételére szolgál." Száz éve, 1896. május 5-én e szavakkal búcsúztatta a Pesti Napló cikkírója a Nagybányára induló művészeket, méltatva egyúttal a fogadó város odaadó lelkesedését is. Úgy látszik, az események minden résztvevője és tanúja felismerte „történelmi" jelentőségét e levonulásnak, a Hollósy által vezetett kis csapat „nagy nekibuzdulásról árulkodó" tettének. A kolónia Münchenből való hazaérkezését nagy várakozás előzte meg. Már hónapokkal korábban megjelentek az első híradások a nagybányai sajtóban, fölcsigázva a kis bányaváros lokálpatrióta lakóinak érdeklődését. E közönség, mely később évtizedeken át támogatta az először számukra kicsit különös, egzotikus, de szeretetre méltó piktorokat, nagyban hozzájárult a művésztelep megmaradásához és ezáltal a magyar festészet megújulásához is. A város élete - a többi, később alakult művésztelepekkel összekötve - különös módon összefonódott a festőtelep, a szabadiskola működésével. Ezt csak erősítette az odaérkező művészek és növendékek nagy száma; voltak évek, amikor százötvennél is többen járták a város utcáit, tereit festői motívumok után kutatva. Ebből szerencsére nem volt hiány. Művésztelepeink közül talán csak Szentendre bírt ilyen sajátos varázzsal, amelyet főleg a régi város házai, utcái nyújtottak, nem beszélve a várost környező vidék különleges szépségéről. Az eltelt évtizedek alatt a nagybányai festészetben kialakultak bizonyos toposzok, képtémák, amelyeket - mintha kötelező lett volna -, majdnem mindenki megfestett. Ilyen volt a Libamező a Zazar-parttal, a Pénzverde, a régi malom épülete, a Kereszthegy, vagy a református templom, amelynek tornya és már messziről látható piros sisakja az idők során emblematikus motívummá vált. A műfajok között természetesen uralkodó volt a táj- és városkép, de - a viszonylag kevés portré mellett - sok csendélet és interieur született, így képet alkothatunk a műtermek vagy az egykori bányászházak hangulatáról is. A figurális kompozíciók szinte kizárólag csak tájképi környezetben készültek, leggyakrabban a helyi cigány modellek színes ruhás, festői alakjaival.

Mutass kevesebbet