Nahar

India - az ellentétek, a szörnyű nyomor és mérhetetlen gazdagság, utcai koldusok és maharadzsák, városban élő szent tehenek és emberevő tigrisek Indiája, a Taj Mahal, márványpaloták és dzsungelek Indiája - ide visz el legkiválóbb vadászírónk útinaplója, a Náhar. Az a gyanakvó aggodalom, mellyel a vadász útnak indul, hogy az afrikai magányos táborok vadonbéli éjszakái után meglátogassa a különös, alig kiismerhető Indiát, eleinte mintha igazolódna: a tigrisek a maharadzsák erdeiben vannak, s ők vendégeiket nem engedik vadász módra, majdnem egyenlő esélyekkel szembeszállni a nagy macskákkal, hanem sokszorosan biztosítva életüket, magaslesekhez, megrendezett hajtásokkal terelik feléjük a vadat; de azután egy magányos dzsungelbeli táborban felhangzik a nagyúr, Náhar éjszakai bődülése, s a vadász mégis megtalálja azt, amiért érdemes volt Indiába jönnie: a vadászélményt és a vadászhangulatot. És nemcsak a tigrist találja meg, hanem az indiai dzsungel többi vadját, a párducot, a gaurt, chitalt. S két vadászat közt meglesi India életének egy-egy pompázó vagy szomorú pillanatát, hátra-hátra tekint a történelembe, hogy megértse és megértesse ezt a könnyeden, éles vonalakkal rajzolt izgalmas és bonyolult jelent. 1937-38 fordulóján Széchenyi Zsigmond Indiába vezetett vadászexpedíciót. A háború előtti utolsó útján még teljes fényükben láthatta meghívóinak, a maharadzsáknak pompázatos udvarait, mesés gazdagságát. Találkozott persze a zsúfolt nagyvárosok elképesztő nyomorával is. Idegennek találta Indiát, kiismerhetetlennek. De szenvedélyesen meg akarta ismerni. A Năhar nem véletlenül az egyik legolvasottabb könyve: vadásznapló és útleírás, hiteles korrajz és krónika. Bár a fényűző vadásztáborokból folyton visszavágyott szeretett Afrikájának tábortüzei mellé, útja sikeres volt: gyönyörű trófeákkal tért haza. A magyar olvasók több generációja pedig az ő élményei alapján ismerte meg Indiát.

Mutass kevesebbet