Naplók könyve

„A napló nem emlékeztet, hanem megjelenít.”, mondta Esterhazy, és milyen igaz, megjelenít egy pillanatot, egy eseményt, azt, vagy aki éppen foglalkoztatta az íróját, az életét vagy a töredékét.* A napló olyan, mint egy festmény, egy kép. Mutat, de nem mesél. Mesél, de mégis néma, hiszen aki írja az ott van helyben, kapcsolódik, bele van gabalyodva az eseményekbe, a fejébe, az érzéseibe. Neki nem kellenek kapaszkodók, mankók magyarázatok, ő átél, mi meg kirándulunk valaki másnak a közegében, ami jó eséllyel idegen és ismeretlen. Így hát a napló töredékes, esetleges. Véletlenszerűen adagol információt, fejez be mondatot, tesz pontot valaminek a végre. Főleg ha amolyan visszaemlékezéses, utólag „rekonstruált” fiktív naplók, mint ezek. Fontos pillanatok körül veszik fel a fonalat, magyarsági forrópontokon, útban a II. világháború felé, ’44-’45, ’56, aztán hirtelen a ’90-es évek, a rendszerváltás után, liberális okfejtés, amerikai kitekintés, iskolai álom. De ezekről majd később. Az első három fejezet, a világháború és a forradalom, mind begyógyulatlan sebek, fontos pillanatok, egyiket sem dolgozta fel az ország igazán. Mindenki, vagy mindenkinek a felmenője, rokona, barátja, részt vett, állt itt vagy ott, nemcsak intellektuális és időbeli távolságtartás kellene a továbblépéshez, hiszen bele vagyunk gabalyodva a történelembe, közel van még, hanem megértés, elfogadás, empátia. Ahhoz pedig személyes történetek. Annyira sokat koncentrálunk a nagy képre**, hogy abban sokszor elveszik az ember. Az ember, akinek a története töredékes, félkész, ellentmondásos, befejezetlen, naplós. És emiatt ugyanúgy igen is meg nem is háborús könyv, de mindegyik inkább nem, mint a Diadalív árnyékában, vagy a Búcsú a fegyverektől. Csak az előbbiben több a calvados.*** Ezt a bensőséges naplós kirándulást váltja fel a könyv vége felé a liberalizmusról való töprengés, ami sokkal inkább esszé már, mint napló, nem magának, közönségnek, újságnak írt szemelvények. Az amerikai jegyzetek, amik mintha úti jegyzetek lennének, de mégse azok. És az Álom az iskoláról, utószó helyett. Cikk, előadás, nem napló. Vagyis az én elvárásaimnak nem az, pedig a napló megengedő műfaj (lehetne), tisztán önmagunknak írva, az és úgy kerülhetne bele, ahogy nekünk tetszik. És ki vagyok én, hogy azt mondjam, hogy nem írhat valaki újságcikket a naplójába, nem definiálhatja a liberalizmust, elmélkedhet Szókratészről, mondhat közben ellent magának vagy írhatja le épp álmodozásait egy gyerekközpontú, egyéniségorientált iskoláról. Csak nekem az úgy már nem napló. Vagy csak kevésbé. És lett légyen érdekes a fejtegetése, hangulatában nem illik oda, megtöri a lendületet és csak szomorúan lifeg ott a kötet végén ez a kb 40 oldal mint egy félig letörött bögre füle. *Persze ez a megjelenítés emlékeztethet is, akár arra, hogy mit nem jelenít meg, az meg mindig roppant érdekes. **Ami persze nem mindig hiba, megértést segít stb.,stb. ***utóbbiban meg talán wishkeytől áznak a lapok, de ebben már nem vagyok biztos.