NARANCSGÉP

“A monográfiában azt próbáltam meg nyomon követni, hogy Géczi János lírájának formabontó jegyei: hangsúlyosan vizuális mediatizáltsága, montázs- és kollázstechnikák alkalmazása – mind a nyelvhasználatban, mind a szövegek és a képversek vizuális megjelenésében –, valamint a szerzői hang gyakori versbeli megszólalása mennyire kötődik az avantgárd és neoavantgárd irodalom (és képzőművészet) hasonló megnyilvánulásaihoz. A teljes (és még lezáratlan) életmű tekintetében véleményem szerint a versek és képversek poétikájában mutathatók ki avantgárd hagyományok, a prózai művek inkább más hatásokról tanúskodnak. […] A versek és képversek olvasásakor az volt a tapasztalatom, hogy nem csupán az egyes műveket olvasom, hanem organikus köteteket, egymással is párbeszédben álló könyveket. A Géczi-művek szövegvilága szerteszét burjánzik, szöveg- és képfragmentumok vándorolnak ide-oda köteteken belül, de kötetek között is: átjárnak versből prózába, prózából képversbe, képversből versbe stb. Műfajtiszta alkotásokról Géczi János műveinek esetében csak ritkán beszélhetünk, könyveinek határai egyben az alkotások határait is jelzik. Ezek a határok pedig – az olvasás tapasztalata szerint – transzparensek, áteresztik magukon az művek anyagát, s ez az állandó fluktuáció azt a benyomást kelti, hogy a műalkotás nem akar egyetlen formában (sem) rögzülni.” Sz. Molnár Szilvia 1972-ben született Budapesten. Irodalomtörténész, szerkesztő.

Mutass kevesebbet