Nem félünk a farkastól I-II.

A ​második világháború alatt íródott a kötet első darabja – húsz évvel a háború után került színre az utolsó; és az is a háború alatt játszódik. Nem a válogatásnak valamiféle szempontja hozta így: adódott az utóbbi húsz esztendő amerikai drámaterméséből. Ezt a korszakot talán a társadalmi eszmélés jellemzi leginkább az amerikai drámairodalomban; a felelősségvállalás kora ez. Thornton Wilder biztatott a „Hajszál híján”-nal, Arthur Miller ébreszt a „Közjáték Vichyben”-nel – s a többiek is mind, akarva-akaratlan, ennek a háborúkeltette felelősségtudatnak jegyében alkották műveiket. O'Neill művészete pesszimista: ő még „reménytelen reménnyel” ábrázolja az embert. Tennessee Williams és Arthur Miller megszánja az elesetteket, s az áldozatnak kijáró részvét mellett némi reményt is juttat hőseinek a felemelkedésre. Archibald MacLeish, a költő-drámaíró, az értelmetlen szenvedés elviselésére is képesnek tartja az emberiséget, s a pusztulásban ajtót nyit a világosság, a rend felé. A zseniális Edward Albee illúzióktól megfosztott, értelmiségi világa, Lillian Hellman szolid eszközökkel életre keltett enteriőrje a poros Délről, James Baldwin darabja a mai Amerika égető problémájáról, a négerkérdésről; megannyi jellegzetes állomása ennek az érdekes, tanulságos, színekben és tájakban bővelkedő útnak: az amerikai dráma legutóbbi negyedszázadának.

Mutass kevesebbet