Nem hőstett?

Részlet a könyvből: Esteledik. A szürkületben már alig látszik az Úttörő Színház piros betűs plakátja: „Tamás bátya kunyhója". A színpadon a halálra korbácsolt Tamás bátyát siratja Kloé anyó, a felesége. A nézők döbbent csendben, pisszenés nélkül együtt gyászolnak vele. Legree, a vadállatias rabszolgatartó arcátlanul sziszegi: „Mennyi hűhó egy büdös négerért." Besötétedett. A városban kigyúlnak a lámpák. Az Úttörő Színház kapuján kifelé tódulnak a pajtások. A kicsődülő tömeg úgy morajlik, ahogy színházi közönség még soha. Cingár, rövid hajú kislány bandukol gondterhelt képpel, félig nyitott táskát vonszol maga után. Tíz év körüli fiú belemelegedve magyaráz: „Én Tamás bátya helyében kikaptam volna a korbácsot a gazda kezéből." Benkő Kati, a 7. Ljuba Sevcova-csapat rajtanácselnöke kábultan sodortatja magát kifelé a tömeggel. Arca tüzel, nyelve szájpadlásához tapad, feje súlyos, tompán lüktet benne a vér. Görcsösen kapaszkodik rajvezetője, Kovács Zsuzsa karjába és alig várja, hogy kijussanak a tolongásból. Kati tulajdonképpen maga sem érti egészen, hogy mi történt vele. Hiszen számára egyáltalán nem újdonság az, amit látott. A négerek és a többi megnyomorított dolgozó sorsáról már sokat hallott, sokat olvasott. Sőt egyszer igen jól sikerült rajgyűlést is tartott a gyarmati és elnyomott népekről. A pajtások dermedten hallgatták, hogy az ültetvényeken éhező 6-8 éves gyapot- és tealevélszedő munkások dolgoznak s hogy a négert bármilyen ürüggyel büntetlenül agyonüthetik. - De, hogy a valóságban ennyire rettenetes a sorsuk - szakadt ki belőle a felháborodás, - ezt nem is álmodtam volna. - Kati egész testében remegett a felindulástól. Kovács Zsuzsa megértően karolt belé. Lassan lépegettek a Nagykörúton. Elhagyták az Oktogon villany újságját, a Marx-teret, már a Margit-hídon mentek, de Katiból egyre dőlt a szó.

Mutass kevesebbet