Német voltam én is...

Szinte tiltja a szemérem, hogy Ernst Toller emlékezéseit briliáns könyvnek nevezzük, habozunk leírni a közhellyé koptatott szót: remekmű. Pedig Ernst Toller a weimari Németország nagy nemzedékének óriása volt, neve Brechté és a Mann-fivéreké mellett bukkant fel. Verseit szavalókórusok mennydörögték "jelzett" díszletek előtt. Ifjú férfiarc tekint ránk a régi fotográfiáról. S nehéz elhinnünk, hogy ez a szép és tehetséges férfi nyolcvan esztendős aggastyán lenne. És életműve? Amint csepp a tengert, ez a kis kötet tükrözi zsenijét. Szubjektív írás, témája alig elmondható, hiszen egybefonódik a század történelmével. A gyermeki eszmélés évei valahol a porosz ligetek alján, ahol német a lengyelre, luteránus a pápistára acsarkodik, az ifjúság érzelmekben gazdag, forrongó világa, azok "a régi szép békeidők", a többi pedig ismét csak "közhely": az első világháború harcmezői, a pusztulás, a vérrel gyúrt agyag a lövészárkokban... Toller memoárjai egy ponton kevéssé ismert és kavargó események világába röpítenek: forrong a "hazai front" német földön, tiltakozik az értelem, sokféleképpen, humanista párbeszédek formájában is, de kinn az utcán, a müncheni macskaköveken már menetel a sápadt tömeg. A Bajor Tanácsköztársaság, az üldöztetés, a börtönévek. Borzalmakhoz szokott századunk ezeket is közhelynek érzi. Ernst Toller azonban nem csupán hivatásos forradalmár, hanem hivatásos író. Szemünk láttára válik elevenné az akkori német világ - s a színes-véres valóság elfedi előlünk a szó-múmiákat, a szürke közhelyeket...

Mutass kevesebbet