Néprajz az iskolában

A 20. században, és különösen az utóbbi három-négy nemzedék életében, veszélybe került a világ kulturális öröksége, s azon belül a szájhagyományozó népi műveltség, az apáról fiúra öröklődő szellemi örökség. Új helyzet alakult ki már a 19. század vége felé, amikor az ipari civilizáció terjeszkedése, a birodalmak nacionalizmusa és olvasztótégelye sok kis nép, nyelv és kultúra eltűnéséhez vezetett. A világ kulturális térképének elszegényedése, etnikai sokszínűségének szürkülése azóta egyre gyorsuló ütemben folyik. Az amerikai indiánok, az ausztráliai bennszülöttek sorsa több mint egy évszázada foglalkoztatja a világ antropológusait, etnológusait, nyelvtudósait. Nyugat-Európában a korán iparosodott országok tudósai – a gyarmati népek tanulmányozása közben – alig vették észre saját népük folklórhagyományainak eltűnését. Velük ellentétben a kontinens keleti felében a népi kultúra pusztulása később kezdődött és eleinte kisebb veszteséget okozott. Hagyatéka még mindig számottevő és védelmet érdemlő. Azonban az 1930-as években már Magyarországon is látható volt, hogy a hagyomány átadásának és átvételének a századokon át jól működő csatornái fokozatosan megszűnnek, szakadoznak. Főként a családi és rokoni kötelékek lazulása, a korábbi lokális közösségek, csoportos munkaalkalmak, együttlétek ritkulása miatt. A szülők, a család, a hagyományos közösségek szerepét mindinkább az iskola vette át az ismeretek közvetítésében, a tudás, különösen a munkával kapcsolatos szaktudás átadásában. Egyre többen ismerték fel, hogy az előző nemzedékek által felhalmozott tudás, ismeret, a néphagyomány átadása sem képzelhető el szervezett keretek, iskolák és művelődési egyesületek, tanfolyamok, mozgalmak nélkül. Ez a felismerés íratta Györffy Istvánnal 1939-ben A néphagyomány és a nemzeti művelődés címen megjelent emlékiratát, melyben összefoglalta a néphagyomány átörökítésének általa követendőnek ítélt programját. Javaslatainak többsége azóta megvalósult, de a népismeret iskolai oktatásának helyzetével ma sem lehetünk elégedettek. Manapság a néprajzi ismeretek, a hon- és népismeret tantárgy iskolai oktatásának legfőbb akadálya a felkészült néprajztanárok hiánya. Ennek a helyzetnek a kialakulását, az okait is megismerhetjük Baksa Brigitta könyvéből. Kötetének aktualitását, jelentőségét a hatályos, 2011-ben elfogadott köznevelési törvény, a Nemzeti Alaptanterv (NAT) és a kerettantervek által nyújtott oktatási lehetőségek fényében lehet igazán megítélni. A Szerző aktív pedagógusként maga is számos tankönyvet, munkafüzetet állított össze, majd a Nemzeti Tankönyvkiadó felkérése nyomán kiváló Hon- és népismereti atlaszt szerkesztett. Négy évfolyam számára kidolgozott, egymásra épülő tankönyvei egyre táguló világban vezetik el az 5–8. évfolyamon tanuló diákokat az otthontól, a családtól a falun és a lokális közösségen át (6. évfolyam) a természet megismerésén alapuló foglalkozásokig, mesterségekig (7. évfolyam) és végül az országig s annak népéig (8. évfolyam). Tankönyvei díjakat nyertek, több kiadást megéltek. A hon- és népismereti oktatást szolgáló munkái, füzetei, a multimédiás oktatási segédanyagok, CD-k és az említett néprajzi atlasz ma is használatban vannak, minthogy beváltak a közoktatás mindennapi gyakorlatában. Baksa Brigitta iskolai tapasztalataival segítette a Hon- és népismeret tantárgy tananyagának kialakítását. Mintegy két évtizedes általános iskolai tanárságát követően már évek óta tanít a Váci Egyházmegye Tanítóképző Főiskoláján, emellett közreműködik az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) tantárgyfejlesztő munkájában. Mostani könyvének első kéziratos változata az ELTE Európai Etnológia doktori programja keretében készült értekezés volt, melyet 2010-ben sikerrel védett meg. Témaválasztását saját pedagógiai munkássága motiválta. Célkitűzése is a gyakorlathoz kapcsolódik, a hon- és népismeret tárgykörének tanítását kívánja szolgálni. Ez a kötet a 17–19. századi előzményektől fogva tárgyalja a néprajzi ismerettartalmak oktatásának hazai történetét. Comeniustól Bél Mátyáson, Losontzy Istvánon és a neves jezsuita szerzőkön át a folklorista Sebestyén Gyuláig, Gönczi Ferencig, Berze Nagy Jánosig követi a néphagyományok közismereti tárggyá, tananyaggá válásának lépcsőfokait. Legbehatóbban a 19. század végétől, a néprajzi ismereteknek a középiskolai tananyagban való megjelenésétől számított periódusok fejleményeit elemzi és dokumentálja. Önálló fejezeteket szentel a néprajzi ismeretek megjelenésének az államilag előírt tantervekben és a régi tankönyvekben. Az oktatástörténeti fejezetek a mához közeledve adnak egyre több, számomra eddig ismeretlen információt. Különösen a kérdőíves adatfelvételek statisztikái, tényszámai, tanulságai érdemelnek figyelmet. Az utóbbi évtizedek hon- és népismereti tankönyveiről, segédkönyveiről (melyek tetemes részét helyi kiadóknak köszönhetjük) a Szerzőnek sincs teljes áttekintése. Az időnkénti áttekintésekre, véleménycserékre, gondolatébresztő vitákra pedig nagy szükség van. Elegendő, ha a Budapesti Tanítóképző Főiskola 1996. október 4–5-i országos konferenciájára és az annak anyagát közreadó kötetre utalunk (Karácsony Molnár Erika – Kraiciné Szokoly Mária szerk.: Hon- és 11 népismeret, néphagyomány az oktató-, nevelőmunkában. Budapest, 1998) vagy a Magyar Néprajzi Társaság 2008. március 27-én elindult Néprajz az oktatásban címen futó tanácskozásainak azóta ellanyhult sorozatára. (Ennek egyik emlékezetes előadását éppen Baksa Brigitta tartotta, majd tette közzé a Néprajzi Hírek 2008/1. számában, pp. 33–41.) A kulturális örökség, a néphagyomány a mai magyar társadalom egyik erőforrása lehet. Erről tanúskodik a helyi, táji és nemzeti értékeket, hungarikumokat „kutató” civil mozgalom is. A társadalom igényt tart a néprajztudomány által felhalmozott ismeretekre. Az etnográfusnak egyre több feladatot kell vállalnia az „alkalmazott néprajz” ismeretterjesztő, iskolai, múzeumpedagógiai és egyéb színtereken végezhető oktató, készségfejlesztő stb. tevékenységeiben. Baksa Brigitta könyve mindenképpen hiánypótló munka. A néprajztanárok, néptánc-oktatók egyetemi, főiskolai képzése és majdani iskolai, múzeumi működése is égetően igényli. Ez a kötet az iskolai gyakorlaton és az etnográfián túlmenően a neveléstörténet, a pedagógiatudomány műveléséhez is hasznos hozzájárulás. Örömmel ajánlom a mai és a leendő néprajztanárok figyelmébe.

Mutass kevesebbet