Néró a véres költő / Édes Anna

Kosztolányi 1922-ben írja Neró-ját. S bár történelmi források alapján dolgozza fel a szelíd, kedves már-már puhány, félénk ifjúból szörnyeteggé, zsarnokká váló császár életét, nem ragaszkodik a történelem adta cselekmény időrendben is hűséges leírásához, Kihagy, sűrít, átrendez, hogy nagyobb drámai hatást érjen el. A kötlő-író ebben az első hosszabb lélegzetű prózai művében - melyet Thomas Mann is az európai regény legjobbjai közé sorol - különben sem csupán a régmúlt megjelenítésére törekszik, hanem saját koráról, s önmagáról is vall. Seneca, a bölcs költő, Nero nevelőjének szájával mondja el véleményét az erkölcsről, politikáról, s a bűnről, amely nemcsak a Nero-korabeli Rómában, hanem a 20-as évek Magyarországán is kitenyésztette az ember és a szellem gátlástalan eltiprását. Az alig négy évvel később született Édes Anna az eltaposottakkal együttérző emberség vallomása. A szegénység, a megaláztatás, a kiszolgáltatottság, a munka és a hűség jelképe Anna, a szorgalmas, engedelmes "minta-cseléd", akiben a kisebb-nagyobb bántalmak oly lebírhatatlan gyűlöletté halmozódnak, hogy szinte váratlanul, öntudatot vesztve megöli gazdáit. A bántalmak csaknem észrevétlenül rakodnak egymásra a regényben, s az író közönyösnek tűnő előadásmódja mögött feszülő ellentétek csak sejtetik a tragédia közeledtét. Kosztolányi nem részletezi Anna belső lázongásait, nem elemzi a divatos lélektan formuláival hősét. Szikár egyszerűséggel írja le a történetet - s ezzel a legmélyebb hatást váltja ki.

Mutass kevesebbet