Nyevelszkoj admirális

Térkép nélkül kiadni egy útleírást az egyik legnagyobb kitolás az olvasóval – különösképpen akkor, ha az adott országról, tájegységről van némi fogalmunk, vizuális emlékünk, de csak felületesen, hogy véletlenül se tudjuk pontosan felmérni az irányokat, a távolságokat és a földrajzi/politikai viszonyokat. Szibéria, és különösen a keleti része például pont ilyen helyszín: még ha nagy vonalakban le is tudjuk esetleg rajzolni, akkor is elképzelhetetlen távolságokat, ismerősen csengő, de mégis ismeretlen folyókat, tavakat, határvonalakat kell meghúznunk a számunkra képzeletbeli tájakon, különben nem fogjuk érezni a leírt utazások jelentőségét és volumenét. Mint ebből a felütésből kiderülhetett, jelen könyv esetében elfelejthetjük a térképet. Pedig szükség lenne rá, mert az írópáros igen részletesen számol be nem csak Nyevelszkoj admirális utazásáról, hanem Szibéria legtávolabbi vidékeinek felfedezéséről is. Itt bizony nem elég nagyjából elhelyezni az Amurt és a Lénát egy vaktérképen. Maga az írás egyébként kicsit mesés, de pont annyira, amennyire egy történelmi áttekintésnek, egy kalandos felfedezőútnak, meg a körülötte zajló politikai csatározásoknak lennie kell. Tudomány-népszerűsítő irodalomként is felfogható lenne a kötet, de önmagában is bőven megállja a helyét – tulajdonképpen még a Világjárók sorozatba is beférne. Még annak dacára is, hogy egyetlen negatívuma az eszmeisége. Egy író bizonyos határokon belül bármilyen jellegű műben szabadon ideologizálhat, de amit a szerzőpáros itt megenged magának, az jellegzetesen szovjet (nem is tudok rá jobb szót), és könnyen elképzelhető, hogy némileg a történelmet is torzítja. A cárokat illető folyamatos negatív jelzők, degradálások nyilvánvalóan felületesek és nem történelmi munkához illőek, illetve a Nyevelszkoj tevékenysége ellen fellépő személyek is átlátszóan negatívan vannak beállítva (bár motivációjukban volna is realitás, hiszen a hős öntörvényű felfedezőútjai alatt kereskedelmi előnyüket védték az állami térnyeréssel szemben). Így tehát néhány momentumon a szöveg és a tartalom bizony elcsúszik, hitelessége megkérdőjelezhetővé válik – de ezzel legalább további kutatásra sarkallja az olvasót. Ne feledjük azonban, hogy Szibéria keleti partvidékének felfedezése elsősorban egy kaland, amiről kalandos beszámolót olvasni felemelő érzés. Ha a hitelesség érzése csorbul is némelyest, attól még az élmény nem változik, és számomra például nagyon kellemes élmény volt az ismeretlenbe induló orosz felfedezőkről olvasni. Félig-meddig mesés könyv ez, amit nem tudományos célzattal olvastam, így teljes mértékben meg tudtam neki bocsájtani a valószínűsíthető ferdítéseit. A lényeg (mint – szerintem – minden hasonló könyvben) ezekkel együtt sem fog megváltozni: nekivágni az ismeretlen vidékeknek nemes és régimódiasan hősies dolog, amire egyre szűkülő világunkban már alig adódik lehetőségünk, és ezzel az emberiség kollektív önérzete is sokat veszít.

Mutass kevesebbet