Opuscula Ethnographica

Dankó Imre a magyar néprajznak azok közé a munkásai közé tartozik, akik kutató működésüket elsősorban egy-egy táj megismerésének szentelték. Csupán néhányat említenék a nagy elődök közül. Gönczi Ferenc Göcsej és Somogy, Ecsedi István Debrecen és a Hortobágy mellékének tudós vizsgálója volt. Kiss Lajos talán a legárnyaltabban és legmélyebben mutatta be a magyar parasztságot a néprajz eszközeivel a hódmezővásárhelyi emberek életének tükrében. Nyírségi, rétközi dolgozatai is számottevőek, sokszor idézünk belőlük. Dankó Imre pályája úgy adta, hogy ugyan mindig egy-egy terület lelkiismeretes kutatója volt, mint a nagy elődök, ugyanakkor élete során számos új meg új feladat várt rá. Dankó Imre néprajzkutatói működését Túrkevén az 1950-es évek elején igen nehéz időben kezdte. Az első termelőszövetkezeti városok egyikében - jól ismert politikai okok miatt - akadozott a kibontakozás, komoly nehézségek adódtak. Talán éppen a régi életmód gyors elmúlásának látványa adta a döntő indítást az elhatározáshoz, hogy a tanári pályát fölcseréli az etnográfusival. A Nagykunságnak ez a tája volt gyűjtéseinek első terepe. Innen vitt az útja Sárospatakra, a Rákócziak egykori fészkébe. A múzeum már ekkor a Bodrog-parti várban talált helyet, ablakaiból a folyón túli Bodrogközre, erre az akkor még kevéssé kutatott archaikus vidékre láthatott, ahová sok gyűjtőútja vezetett. Múzeumi pályájának következő stációja, ha rövid időre is, egészen más típusú város és táj. Baja és Észak-Bácska volt. Ezután a gyulai múzeum élére került, egy olyan településre, amely több nemzetiségű lakosságával eltérő gazdálkodású vidékek találkozásánál, kultúrák kereszteződésénél fekszik. Mint muzeológus csupán egyszer tette át működési helyét a Dunától nyugatra, amikor Pécsre a Baranya megyei múzeumi igazgatóság igazgatói székébe került. Számos értékes cikke tanúsítja, hogy itteni éveit sem töltötte tétlenül. Végül visszavezetett útja a Tiszántúlra, a magyar vidék egyik legpatinásabb múzeumának, a debreceni Déri Múzeumnak vezetői állásába. Ez egyben a Sárospatakon és Gyulán megkezdett kelet-magyarországi néprajzi kutatásainak folytatását is jelentette. A rövidebb egy helyben tartózkodások nem mindig engedtek elmélyülést. Inkább kisebb, egy-egy kérdéskör részleteit vizsgáló cikkek születtek. Különben ismeretes, hogy a gyakorló muzeológia szinte polihisztori erőkifejtést kíván. Hiába etnográfus valaki, valamelyest régésznek, történésznek és művészettörténésznek is kell lennie például egy olyan kis múzeumban, mint a gyulai.

Mutass kevesebbet