Ördöglakat a számon

Agócs Sándor a ’80-as évek közepétől van jelen a magyar irodalomban. Kiadói szerkesztőként inkább a háttérben érzi igazán jól magát, most azonban végre a harmadik verseskötetével örvendezteti meg olvasóit. Szakolczay Lajos ajánló soraival. Drámai kérdésünk érzékeny szövetbe szúr: a másfél évtizedes - kényszerű?, önmagára mért?, a helyzet így hozta? - hallgatásban vajon nem felejtődött-e el az Ige? Agócs Sándor ezt az aktív hallgatást - valójában zörömbölő csendet - a maga javára fordította. Költészete - ha jellemezni kell: a tört szavak elégiája - épp evvel a „kivonulással" gyarapodott. Mert aki jövőváró reménnyel hitt az ország sorsának jobbra fordulásában, az nem hagyhatja abba a versírást. Aki ezt teszi - emlékezzünk csak Illyés versére -, az igazmondást hagyja abba. A hosszú idő alatt hallgatni megtanult költő, a köz- és a magánélet terheit, igazságtalanságait hordozva bolyong végig a mások által fölégetett tarlón. S ha vannak is (remény a reményre!) kérdései, azok a boldogságos készenlét mellett az emberlétből fakadó szorongást, a biztos bizonytalanságot ugyancsak visszhangozzák. Hogy meg ne ismételtethessék Mohács, Trianon, és meg ne ismételtethessék Katyn! Ebben a zaklatott, a fehérséget parancsra minduntalan eltakarni akaró hóhullásban leginkább a közösség gondjai világíttatnak meg. Ám Agócs Sándor nem kis szemérmességet mutató tört szavaiban ott a magánélet szívfájdító, nyughatlan öröme is.

Mutass kevesebbet