Öreg utakon

Fekete István első elbeszélései a magyar vadászok neves folyóiratában, a Nimródban láttak napvilágot. Ennek főszerkesztője, Kittenberger Kálmán fedezte fel, és éppen úgy írásra bíztatta az ajkai munkájával elégedetlen gazdatisztet, mint a másik két vadászbarát, az író Csathó Kálmán és a kritikus Láng Rezső. ők hárman meghatározó szerepet játszottak Fekete István első elbeszéléskötetének összeállításában és megjelentetésében. Az Öreg utakon írásai 1934 és 1938 között készültek. Elbeszélésmódjukat alapvetően az első személyű történetmondás jellemzi, és az anekdotikus hagyománynak megfelelően, többnyire a visszaemlékezés áll a középpontban. A múlt panoptikumából különös alakok: ismerős vadőrök, barátok és rokonok elevenednek meg. Központi témájuk a vadászat, mégis csak elvétve szólnak kapitális vadak elejtéséről. Elbeszélőjük hazai környezetben is küzdhetne vaddisznóval, farkassal, esetleg medvével, de Fekete István nem a romantikus élethalálharcot kívánta ábrázolni. Mindenekelőtt azért, mert vadászíróként nem érdekelte a kitalált történetek valóságosnak tetsző előadása. Vadászni ugyanis nem a küzdelem, hanem a kikapcsolódás és megtisztulás reményével járt. Természetesen nem vetette meg az érmes trófeát; de nem esett kétségbe, ha fegyvere használatlan maradt. Ezért aztán e vadászelbeszélésekben a puska jobbára csupán ürügy arra, hogy szerzőjük a természetbe invitálja olvasóit. Alapállása a szemlélődés, mely nyitott minden megnyilvánulásra. Ennek a gyermeki - nem naiv, hanem érdek nélküli - rácsodálkozásnak a képessége, majd pedig az élmény roppant kifejező tolmácsolása teszi a huszadik századi magyar irodalom jelentős írójává Fekete Istvánt. Az író 1941-ben megjelent elbeszélés-gyűjteménye ma már csaknem beszerezhetetlen. E fokozott érdeklődést kívánjuk kielégíteni életműsorozatunk újabb darabjával, melyet az első kiadás alapján rendeztünk sajtó alá.

Mutass kevesebbet