Orosz és ukrán utazók a régi Magyarországon

Az ​útleírás vallomás: tájakról és országokról, emberekről és népekről. A jó útleíró nem húzódik meg a háttérben, hanem céltudatosan vezeti az olvasót, és olykor éppen a látottak és hallottak száraz felsorolásával „üzen”. Az idő múlásától veretessé vált alkotások akkor válnak igazán történelmi és irodalmi csemegévé, ha az utókor kutatójának sikerül az önmagukban olykor látszólag ösztövér, ám a maguk együttesében gazdag anyagot összegyűjtenie – és ez a kötet erről tanúskodik. Mi, olvasók pedig a régi útleírások nehézkes és mégis oly vonzóan lassú sodrának, olykor szárnyaló romantikájának átadva magunkat, felfedezhetjük beleérző készségünket, megmártózhatunk saját régmúltunk és múltunk gyarlóságaiban és szépségeiben – ezúttal a cári Oroszország évszázadokkal ezelőtt útra kelt, hazánkban járt fiainak sokáig porosodásra ítélt – nyomtatásban nem is mindig napvilágot látott – feljegyzései jóvoltából. Akad közöttük fél évezred előtti egyházi személy, ifjú diplomata, kolduló zarándok, katona, udvaronc, tudós, utazásban kedvét lelő herceg. Ami ezeket a szerzőket egybefűzi, az egyrészt a közös téma, vagyis a régi Magyarország – gazdagságával és szegénységével, pompájával és nyomorúságával, szabadságával és elnyomottságával –, másrészt az a tény, hogy szinte kivétel nélkül megragadták a lehetőséget: mert amit saját országukra elmondva a cári cenzor veres plajbásza kérlelhetetlenül keresztülhúzott volna, azt bántatlanul ország-világ elé tárhatták Magyarországra vonatkoztatva. Mindez csak még izgalmasabbá teszi az orosz közvéleménynek szánt Hungária-képet.

Mutass kevesebbet