Orvostörténeti közlemények 15-16.

Jól tudjuk, hogy az orvostörténelem, mind az orvosképzésnek, mind a továbbképzésnek nélkülözhetetlen része. Az is ismert, hogy Kurt Sprengel többkötetes orvostörténeti munkájának (Versuch einer Geschichte der Arzneikunde, 1792, Halle) előszavában azt írja, hogy mindenki szükségét érzi egy átfogó orvostörténeti mű megjelentetésének. Ez indította őt több évtizedes kutatás és klasszikus, jó értelemben vett compilatio után munkája megírására. Való igaz, hogy az orvostörténelmi műnek átfogónak és a diszciplína egészét áttekintőnek kell lennie, hiszen a részkérdések irodalma nagy Sprengel óta nem csekély számban jelentek meg ilyen átfogó monográfiák és tankönyvek Európa-szerte. Hazai orvostörténelmi irodalmunkra azonban inkább a részkérdéseket bemutató tanulmányok jellemzők. Az Orvostörténeti Közlemények cikkei és a hazai szerzőknek jelentős külföldi folyóiratokban megjelent tanulmányai bizonyítják, hogy e téren a magyar orvostörténeti kutatások sem maradtak el a világtól. Amiben hiányérzetünk lehet - és van - az éppen a nagyobb lélegzetű, többé-kevésbé didaktikus és enciklopédikus művekre vonatkozik. Ezért tartjuk jónak és szükségesnek, hogy az Orvostörténeti Közlemények Supplementumaként egy új- és legújabb kori orvostörténelmet tárgyaló munka kerüljön az érdeklődők kezébe, lehetőséget adván az elmélyülésre azoknak, akiket a magyar nyelven régen megjelent szerény számú monográfia, illetve jellegénél fogva, az újabban megjelent egyetemi jegyzet nem elégíthet ki. A jövendő orvosa ma részinformációk4ömegével hagyja el az egyetemet anélkül, hogy tudományának (és művészetének!) igazán alapvető tudományelméleti kérdéseivel behatóan foglalkozott volna. A paradigmaváltás, ami az utóbbi évtizedekben a medicinában végbement, illetve megy, ma még inkább nélkülözhetetlenné teszi a történeti és természettudományos gondolkodás ötvözését. Orvosi technika és orvosi eljárás, egyre komplikáltabb műszerezettség és személyes orvosi attitűd ellentmondás nélküli érvényesítése a gyógyászatban, csak jó orvosi szemlélet mellett lehet hasznára a betegnek és az orvosnak egyaránt. Ennek a szemléletnek kialakulását nem kis mértékben segítik az orvostörténeti ismeretek. Az ismét fellángolt misztikus hit „csodagyógyszerekben," a paramedicinális eljárások újabb és rohamos terjedése ugyancsak azt bizonyítják, hogy az egyre exaktabbá váló orvostudomány mellett változatlanul szüksége van a betegnek az orvosra. Arra az orvosra, aki az ő személyes orvosa, aki meghallgatja, aki megérti. Megérteni azonban akkor tudja, igazán, ha a medicinát fejlődésében ismeri, ha a ma medicinájának kritikus ismerője és alkalmazója. Ehhez a medicina elméletének egészét kell ismernie, amihez az orvostörténelem adja az alapot. Schultheisz Emil

Mutass kevesebbet