Parasztok

Erdei Ferenc. Parasztok. Budapest, [1938]. Athenaeum (Ny.). 219, [1] p. Első kiadás. Fűzött papír, kiadói borítóban. / Részlet: A kis szentlőrinci házban, amelyben születtem, a nyugtalan mezővárosban, ahol nevelkedtem, a makói kertekben és szántóföldeken, amelyek paraszt munkára tanítottak, soha nem mondták ki a szót. Éltünk, dolgoztunk és olykor megpihentünk a paraszt törvények szerint, de mint a zsidók a Jehováét, mi sem ejtettük ki a sorsunk nevét soha. Egyszer hangzott el a szó a szülői házban, s idézésére mintha istenek szállták volna meg a szívünket, úgy dermedtünk meg. Fölső iskolás voltam már és gyakorta kellett kimaradnom az előadások miatt a sürgős mezei munkából, amikor egyszer nagyapám rettenetes komorsággal támadt apámra miattam. Mintha a legfölső átkot mondta volna ki, úgy dörgött: »Jól van ez így ? Paraszt létedre urat nevelsz a fiadból?« Az ütő megállt bennünk, s a bűn nehéz tudatában apám is, aki pedig régen föllázadt már sorsunk ellen, csak gyönge tagadással mert felélni : »Hiszen nem lesz ez úr! Nem dolgozik éppúgy, mint mink? Nem paraszt ő most is?« - »Nem!« - zúgta rá a nagyapám és rideg paraszt fejét elfordította rólunk. Tudta, hogy nem, apám is tudta, én is tudtam és szívünkben konok elhatározás és hideg félélem vert tanyát. Azóta tudom én, hogy mit jelent parasztnak lenni. Annak születtem és hosszú éveken át úgy éltem ezt a sorsot, hogy nem tudtam határait, csak kemény törvényeit ismertem. Ötéves alig voltam még, amikor egy hűvös hajnalon apám kiparancsolt az ágyból, s a malacok mellé állított, hogy legeltessem őket a tanyagyepen. Szúrósan nyilaltak szemembe a korai napsugarak és úgy kapkodtam a lábam a harmatos fűben, mint a libák a tarlón.

Mutass kevesebbet