Parázs

Pusztai János Tatárjárás című trilógiáját egyfajta Carmina Burana zárja, melyben azonban az elvonult tatárok gaztetteinek borzalma is kísért még. Emlékeztetünk rá, hogy a tatárok nem történeti figurák, inkább holmi szimbolikus ártó lények, akik áldatlan működésüket úgyszólván a történeti időben és újabban is kifejtették. A pusztulás, a fenyegetettség közepette az író mintegy letapogatja a földhöz ragadt, közönséges létet, így hát e regények is, akár a többi, elsősorban létihletettségű. Pusztai János igyekszik a létezésnek minél több elemét megnevezni: ég és föld minden lényét, tüneményét, a tárgyakat, a hulladékokat is. A sorjázó nevekkel nyelvünket már-már mint közösségünk szimbolikus territorialistását idézi meg. A könyv logikájába tökéletesen beleillenek a középkori (modern-kori?) vaskossággal ábrázolt erotikus jelenetek, no meg egyfajta "népi" történelem- és valóságszemlélet is.

Mutass kevesebbet